Eluana Englaro 17 éve komában fekszik, 16 éve állapították meg, hogy agyának egy része visszafordíthatatlanul elsorvadt, és évtizedes jogvita után nemrég bíróság Eluana Englaro életében tett nyilatkozataira hivatkozva engedélyezte, hogy meghalhasson. A katolikus egyház tiltakozik, és miután egy udinei klinika vállalta a hospice-feladatot, a kormány sürgősségi rendelettel próbálja megakadályozni a kényszertáplálás megszüntetését, amit az államfő azonban nem óhajt aláírni. A médiában látható képei azt a fiatal, életerős nőt mutatják, aki valahol már rég meghalt. (Hozzátartozói mindenesetre a jelek szerint nem használják fel mai, lestrapált és becsövezett testének képét, hogy szánalmat keltsenek.)
Az Englaro helyzetébe jutott emberek történetei (az amerikai Terry Schiavoé is) mutatnak rá arra, mennyire nem egyértelmű ma már, hol is húzódik a határ élet és halál között. Az orvostudomány persze bizonyos funkciókat „kipótolva” hosszabb-rövidebb ideig „életben” tud tartani egy testet. Englaronál „csak” a táplálékbevitelt kell pótolni (és a komplikációkat gyógyítgatni, például a belső vérzéseket). Egészen hasonlót tesz az orvostudomány a teljesen agyhalottaknál is, amikor életfunkcióik egy részét egy ideig próbálják fenntartani, hogy a szerveket transzplantálhassák, akiket mégsem tartanánk élőnek. Englaronak annyiban volt pechje, hogy fiatal volt, erős volt a szervezete, a 20. század végén érte a baleset, és agya egy része még működik (hány agysejtnek kell működnie ahhoz, hogy élőnek tartsanak valakit?). Így vannak, akik úgy gondolják, még él. Ő maga – sok más emberrel együtt – minden jel szerint nem így gondolta, amikor gondolkodni még képes volt.
A pápa törekvései mind egyazon irányba mutatnak: az egyetlen igazság felé (ami magától értetődően egyben az ő igazsága). Számára a viszonylagosság és emiatt a párbeszéd is elfogadhatatlan, és ebben társai a Lefèbvre-papok, akik már annak idején is az egyetlen helyes útról való letérésnek tartották a második vatikáni zsinatot, mert párbeszédet nyitott, mert a protestánsban és a zsidóban nemcsak megtérítendő alanyt, hanem beszélgetőpartnert látott. Innen nézve az, hogy a visszafogadott papok valamelyike holocausttagadó, valóban mellékes körülmény (független attól, hogy a pápa esetleg őszintén sajnálja a vészkorszak áldozatait), ugyanúgy, mint a zsidók térítéséért való ünnepi ima vagy az iszlám leszólása miatti sértődöttség – hiszen az egyetlen, istentől való igazság mellett minden más eltörpül.