Még egy link: Tóta W. kommentárja az istenes bevezetőhöz. Persze valóban van egy sajátos irónia abban, hogy elsőre épp egy nemzeti tragédiás törvénybe keverik bele Istent, ráadásul mint a történelem urát. Hozzátehetjük, hogy annak is van egy sajátos bája, hogy Isten a magyarokat épp olyasfajta szeretettel szereti, mint a zsidókat: azzal, hogy jól megveri őket (ugye elolvastátok a múltkori linkeket az istenes gyereknevelésről??). Ha pszichoanalitikus lennék, e helyen belefognék a magyar néplélek elemzésébe, de maradjunk annyiban, hogy aki Trianonban egy jóságos és szerető atyaisten akaratának megnyilvánulását látja, nehezen fogja lemosni magáról, hogy mazochista. De ugye ilyenkor jön az űberelhetetlen adu ász, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek :-).

Azért mégis baj mindez: a vallásosságnak ezt a zavaros verzióját kár a közbeszéd főirányává tenni. Minden szempontból megosztó és elidegenítő: nemcsak, hogy vallás szerint két csoportra osztja a polgárokat (ha pl. annak a törvénynek az indítványozói egyenértékűnek tartanák a két csoportot, ugyebár tök felesleges lenne a kitétel...), hanem elidegeníti a kevésbé zavaros keresztény hívőket, akik az ilyesfajta megközelítést szégyenlik, elidegeníti azokat a keresztényeket, akik ezt hitük profanizálásaként, megszentségtelenítéseként élik meg, elidegeníti a kultúrkeresztényeket, elidegeníti a maguk módján hívőket, és persze elidegeníti a nem vallásosakat, agnosztikusokat, ateistákat. A közös dolgainktól.
A keresztény kurzustól nyilván nem fognak tömegek megtérni, ahogy annak idején az iskolai ünnepek sem igen termeltek ki hívő kommunistákat (ellenben jól megutáltatták mindenkivel, igaz, az építőtáborok pótolhatatlan alkalmat nyújtottak az ivászatra). De a hivatalossá tett kereszténység képmutatásra és az őszinteség, a nyílt beszéd mellőzésére ösztönöz mindenkit (hogy ne mondjam, megköveteli), aki nem követi a kereszténységnek ezt a speciális vonalát. Erre meg rohadtul nincs szükségünk, sem most, sem máskor.