Amikor a közbeszédben a vallásokról van szó, különösen az erkölcsökről és a hitoktatás kapcsán, úgy látom, sokan egy alapvető dologgal nincsenek tisztában: mégpedig azzal, hogy a tételes vallásoknak mi a szándéka.

Számos tételes vallásnak az a legfőbb célja, hogy a hívő valamilyen formában üdvözüljön (mennyországba, nirvánába jusson). Az üdvözülést tevőlegesen is elő akarják segíteni, abból kiindulva, hogy aki istennek tetsző életet él, az inkább üdvözül, mint az, aki nem.

Ennek az üdvözülési szándéknak rendelődik alá minden más.

Például az erkölcsi tanítások. Jobb esetben persze a szentírásokból rekonstruált isteni szándéknak megfelelő életviteli előírások nem ütköznek közérdekekkel, legalábbis nagyobb vonalakban nem. Baj akkor lesz, amikor konfliktusba kerül a vallási erkölcs a közerkölccsel, pl. mert az illető annyira biztos a dolgában, hogy másokat bántó cselekedeteket is helyesel (repülőket épületekbe irányítani, más vallásúak találkozóhelyeit felgyújtani, inkvizíció, gyermeklopás, mások jogait megsérteni vagy másokat hátrányosan megkülönböztetni), míg a világi közerkölcs abból indul ki, hogy vallásgyakorlás közben sem kéne mások jogait megsérteni.
Ez a megközelítés magyarázza azt is, miért tulajdonítanak olyan központi fontosságot a kereszténység bizonyos felekezetei az abortusz kérdésének: szerintük csak az üdvözülhet, aki meg van keresztelve (ami a katolicizmust illeti, az előző pápa, XVI. Benedek felszámolta a pokol tornácát, de azt nem mondta, azóta hova kerülnek a keresztség nélkül meghalt ártatlan kisdedek), ezért lehetőleg minden magzatot élve meg kell szülni. Ebben az értelmezési kontextusban valóban másodlagos jelentőségű az egyszer "megmentett" gyerekek későbbi sorsa: ha már meg van oldva az üdvözlés alapfeltétele, akkor a többi szempont egyszerűen mellékes, beleértve az is, hogy az anya életben marad-e vagy sem.
A vallási erkölcsökkel az a baj, hogy roppant esetlegesek és korlátozott érvényességűek: mivel céljuk az üdvösség elérése, az életvitellel kapcsolatos előírások érvényessége a hívőkre korlátozódik. A hívők közösségén kívül alapját veszíti a vallási erkölcs, és egy több világnézetű társadalomban jobb esetben irreleváns, rosszabb esetben konfliktusforrás a valláserkölcs.

De az üdvösségnek rendelődik alá az iskolai hitoktatás is. Egyes szülők elképzelésével ellentétben az iskolai hittannak nem az a feladata, hogy vallástörténeti és bibliai ismereteket adjon át, hanem az, hogy bevezessék a gyereket a vallási szertartások világába, megértessék és elfogadtassák velük azok transzcendens jelentését, magyarán üdvösségére összpontosító, dogmakövető x vallásút neveljenek belőle. Az összehasonlító vallástudományi ismeretek és a bibliai kulcstörténetek oktatása a történelem- és az irodalom- és művészettörténet-órák feladata, nem a felekezeti hittané.

Úgy gondolom, számos félreértésnek elejét lehetne venni, ha ezzel tisztában lennének az emberek úgy általában, és nem követelne olyasmit az egyházaktól (erkölcsi útmutatást egy bonyolult és sokszínű világban, ill. objektív vallástudományi oktatást), amire lényegüknél fogva alkalmatlanok.