Svájcban és Ausztriában több iskolában is kísérleti jelleggel etikaoktatást biztosítanak.
Az alapelgondolás nagyon jó és mindenképpen támogatandó, hiszen az etikaoktatás csodálatos lehetőséget adhat nem egyszerűen csak az értékeinkről való párbeszédre, annak átgondolására, mi miért fontos nekünk, hanem arra is, hogy a tanulók a többiekkel szembeni viselkedésükre reflektáljanak. És ez persze kiváló alkalmat biztosítana az iskolán belüli konfliktus kezelésére. Arról, mit „szabad” és mit miért nem, hogyan bánjunk a másikkal, nem lehet elég korán elkezdeni beszélgetni – az empátia készségét olyan óvodás korban fejlesztik ki a gyerekek (bár úgy tűnik nekem, van, akinél ez kimarad). Berlinben működik is a különböző felekezetű családból származó gyerekek közös etikaoktatása, amelyet egyébként egy valláserkölcsi okokból történt gyilkosság nyomán vezettek be.
Persze ennek a pudingnak is az evés a próbája, és ez a próba azt mutatja, hogy Svájcban és Ausztriában minden szép szó ellenére az etikaoktatás a gyakorlatban eddig csak ürügy arra, hogy 1. a nem vallásos szülők gyerekeinek nehogy már több szabadidejük legyen, és hogy 2. őket is utolérje a hittanos néni. A svájci és az osztrák gyakorlatban ugyanis az történt, hogy az etikát a hitoktató tartotta, kb. ugyanazokból a tananyagokból, amelyeket a hittanos gyerekeknek is tanították – a hittant. A presszió további formája persze az, hogy a hittan beépül az órarendbe, míg az etika a nulladik vagy az utolsó órát kapja, így a diákoknak egy rosszul hasznosítható lyukas órájuk van, amiért cserébe korábban kell jönniük, vagy tovább maradniuk. Vannak aztán olyan már-már mellékes problémák, hogy a hittannal kiváltható etikaoktatás azt feltételezi, hogy a hitoktatás felér az etika tanításával, holott a hitoktatásnak épp az adja a korlátait, hogy nem etikát, hanem az egy adott hitrendszeren belül érvényes cselekvésmintákat közvetíti csak, ráadásul ugyebár megkérdőjelezhetetlenül, azaz reflektálatlanul. Aztán problémás az iskolába integrált hitoktatás abból a szempontból is, hogy a vallásszabadság egyik alapja az a jog hogy az embernek ne kelljen nyilvánosságra hoznia vallási meggyőződését, ebben a rendszerben viszont nyilatkozni kell, legalábbis az iskola keretein belül kínált felekezeti oktatás tekintetében.

De a legfőbb probléma persze az, hogy a felekezetileg szegregált oktatás ellehetetleníti éppen azt, amire a legnagyobb szükség lenne: hogy a gyerekek megtanuljanak reflektálni a gondolkodásukra, viselkedésükre, és hogy megtanuljanak különböző értékekről párbeszédet folytatni. Ahogyan azt egy demokráciában tenni szokás.