Nem összeillő fogalmak? A szatíra nem lehet politikai korrekt, a vallásszabadság a szólásszabadságot fojtja meg, a szólásszabadság meg a vallást sértegeti? - Tegyünk rendet. 

Kezdjük az alapoknál: a mai értelemben vett jogainkat úgy alapvetően a felvilágosodás liberális filozófiája teremti meg, amelynek az emberek egyenlősége (egyenlő méltósága) az alapgondolata. Ebből két dolog következik: egyfelől az, hogy az ember szabad (mert az egyenlőség kizárja, hogy az egyik ember a másik ember életét irányítsa), másfelől az, hogy ez a szabadság nem végtelen, hanem a másik ember szabadsága a természetes határa. 

Innentől tulajdonképpen egyszerű a dolog: a szólásszabadság és a vallásszabadság származtatott jogok, ami azt jelenti, hogy az egyenlőségelv képezi az alapját, ami viszont kijelöli a szólás- és vallásszabadság bizonyos határait: mind a kettő előfeltétele, hogy elfogadjuk, hogy a másik személy velünk egyenlő ember, mert ha nem tesszük, a szólás-/vallásszabadság alól húzzuk ki a talajt. Magyarán: addig szidhatsz valakit, amíg ettől még elismered magaddal egyenlő embernek. A "politikai korrektség" funkciója, hogy erre figyelmeztessen: amikor valakiről beszélünk, ne ássuk alá annak emberi mélóságát, főleg, amikor olyan emberekről beszélünk, akik a napi gyakorlatban azzal szembesülnek, hogy sokan nem tekintik őket egyenlőnek (igen, ezért odafigyelést igényel, amikor arról írunk, hogy egy kiszolgáltatott csoport tagja olyasmit követett el, amit el kell utasítanunk). A szatíra funkciója ellentétes a politikai korrektségével: míg a politikai korrektség a nem egyenlő csoportok egyenlőségét segíti elő, a szatíra a magukat másoknál többnek gondolókat rántja le a normál ember szintjére. Ezért ízléstelen az olyan szatíra, amely kiszolgáltatott emberekbe rúg bele (bántalmazottakat, áldozatokat nincs miért kifigurázni). Nem az ábrázolt személy dönti el, semlegesen, szatírával vagy óvatosan politikai korrektséggel beszélj róla, hanem az, "hatalmi" szempontból milyen helyzetben van: mások fölé helyezkedik épp, vagy kiszolgáltatott helyzetben van. Ha döntéshozó, vagy fegyver van a kezében, vagy prédikátorként mondja meg a tutit: kifigurázzuk, ha áldozat, kiszolgáltatott helyzetben van: akkor óvatosan beszéljünk róla, mert már elég baja van. 
A vallásszabadság szintén az egyenlőség elvéből származik, így szintén odáig tart, amíg elfogadja, hogy a másik ember - akár vallást követ, akár vallásmentesen él - egyenlőségét. Mondhatja, hogy a más hitű nem fog az ő istene mennyországába kerülni, de a vallásszabadsága nem terjed odáig, hogy elvitassa a másiktól a jogait, hogy féregnek tekinse a más hitűt, hogy szabad prédának nézze a nem az ő ízlése szerint öltözködő nőt, hogy lenézze gyereke tanárát, mert nő, homoszexuális, muszlim, cigány, miegymás. Nem jogosítja fel arra sem, hogy a gyerekén visszafordíthatatlan testmódosításokat hajtson végre, vagy elzárja őt a tudásszerzéstől. 

A tolerancia határait ezek után talán már nem kell részletezni: a szabadságjogok ezen a paradigmában _belül_ működnek, előfeltételelük az egyenlőség elfogadása. Aki ezt az elvet nem fogadja el, az szükségszerűen az ebből származtatott szabadságjogokra sem hivatkozhat - és az ő esetében nincs mit tolerálni.