A párizsi merénylet utáni rendészeti-titkosszolgálati és geopolitikai elemzések (és konspirációs teóriák) ne feledtessék velünk, hogy a merénylő gyilkosok cselekvőképes felnőttek voltak, akik szabad akaratukból gyilkoltak. Ezért érdemes megvizsgálni, mi szükséges ahhoz, hogy az ember terroristává váljon.

A fundamentalista terrorista számára 3 dolog nélkülözhetetlen:
1. Az a tévhit, hogy egy szövegnek van olyanja, hogy "igazi" jelentés.
2. Etikai reflektáltság hiánya, és empátia helyett a "másik" kirekesztésére és lenézésére alapuló törzsi erkölcsök.
3. A bizonytalanság el nem viselése (önértékelési problémákkal összefüggésben) és ebből kifolyólag a mások fölötti önkényeskedés. 
(Ezek szükséges, de nem elégséges feltételek: azaz ezek nélkül nem lehetsz vallási fundamentalista terrorista, viszont attól, hogy ezeket a kritériumokat teljesíted, még nem muszáj terroristának állnod.)

Fejtsük ki:
1. A szövegek jelentését illetően érdemes azzal tisztában lenni, hogy a "jelentés" nem egy légüres térben létező objektív egyvalami, hanem - mivel a kontextus (a kultúra és a többi szöveg) függvénye - nem egy jelentése, hanem lehetséges értelmezései vannak (amelyek azonban nem tetszőlegesek). Erős leegyszerűsítéssel: Még annak az egyszerű egyszavas szövegnek, hogy "fa", sincsen önmagában vett, mindentől független jelentése, hanem kontextustól függően jelenthet anyagot, növényt vagy szappanmárkát, és akkor még a mellékjelentéseiről, konnotációiról nem beszéltünk (pl. fa = természetes anyag = pozitív). Egy szó (vagy bármilyen más jel) jelentése nem a szónak a fix tulajdonsága, hanem a szó használata során jön létre - ha elkezdjük másképpen használni, megváltozik az értelme, azaz a lehetséges jelentéseknek a halmaza időben is változik (bővül vagy szűkül). Egy szó jelentése ennek ellenére nem önkényes olyan értelemben, hogy bármikor bármi lehet, hanem amolyan hallgatólagos megállapodás eredménye, és ugyanígy egy olyan összetettebb jel, mint amilyen egy szöveg, sem teljesen tetszőlegesen interpretálható.
A szöveg "igazi" jelentését hajlamosak vagyunk azzal azonosítani, amit a szerző "valójában" mondani akart (=szerzői szándék), de ettől nem lesz egyértelműbb a szöveg jelentése - ellenkezőleg, hiszen a szöveg-olvasó viszonya mellé a szerző-szöveg viszony is belép a képbe, mégpedig mint újabb bizonytalansági tényező, hiszem a szerzői szándék rekonstrukciós kísérlete során az értelmező nem csak a szöveget értelmezi, hanem azt is, hogy vajon a szerző maga hogyan értelmezte azt, amit leírt (ehhez illusztrációul l. még a "Gondolta a fene" Arany János-legendát).
(Mellékszál: Épp a fentiek miatt meddők és tudománytalanok azok a fejtegetések, miszerint a merénylők iszlámja nem az "igazi" iszlám - bizony az ő értelmezésük is a Korán egy lehetséges értelmezése, csak épp más passzusokat emelnek ki belőle, mint azok, akik a békés együttéléssel kompatibilisebb iszlámértelmezést követnek.)

2. Normális esetben az emberben meglepően erős a gátlás az öléssel szemben (főleg, ha közben az áldozat szemébe kell nézni), ugyanakkor a gátlás feloldásához elég elhitetni magunkkal, hogy a másik "nem ember", azaz nem tartozik a mi közösségünkbe. Erre példa az Ószövetség, amelyben egyaránt találjuk a "Ne ölj" parancsot és Isten tetszését elnyerő öldöklésorgiákat - ölni "házon belül" tilos, de a másik törzs, vagy a saját törzsből kivetettet nyugodtan ki lehet nyírni. (Tovább bonyolítja a "törzsi" erkölcsöket, hogy patriarchális berendezésű társadalmakban/törzseknél a nők gyakran nem teljes értékű "törzstagok", hanem eladható-megvásárolható, ill. zálogba adható tárgyak.)
A fundamentalista merénylők, ill. ideológiai hátországaik éppen ennek a törzsi erkölcsnek a mentén ölnek: "hitetlen (=nem a törzs hitének veti magát alá)" = nem a törzsbe tartozik = bármikor és bárhol megölhető.

3. Komoly önértékelési problémája van annak, aki másokat egy eszme érdekében merénylettel megöl: azt képzeli magáról, hogy mások élete-halála felől dönthet, ráadásul anélkül, hogy ismerné őket. Van-e önteltebb dolog, mintsem Isten/Allah/stb. kiválasztottjának tekinteni magad? Mintsem tévedhetetlennek képzelni magad? Ahelyett a belátás helyett, hogy emberként időnként bizony tévedhetünk. (Akkor is, amikor vallást/eszmét választottunk magunknak.) Nem ahhoz kell gerinc, önbizalom, hogy mások fölé emelkedjünk, hanem ahhoz, hogy tévedéseinkkel együtt is el tudjuk fogadni magunkat és szembenézni az élet bizonytalanságaival. .
A biztonsággal kapcsolatos hiányérzetnek több forrása lehet, és ezek egyike nyilvánvaló módon módon a társadalmi kirekesztettség, a társadalom peremén való élés: a párizsi merénylők kallódó fiatalok voltak, akik korábban börtönben ültek kisebb bűncselekmények miatt, és a frusztráltságukból fakadó céltalan indulatot a fundamentalista iszlámhoz való megtérésükkel nemcsak megőrizték, hanem az életükkel együtt célt és irányt kapott, sőt, spirituálissá és szentté vált. Csúnyán fogalmazva: a lúzerből hős lett (nők esetében a karrierív: a fiúkhoz képest másodrangú lányból majdani szent hősök szülőanyja). De nem ez az egyetlen forgatókönyv, hiszen középosztálybeliekkel is megesik az ilyesmi, és a mérnökmerénylőkről sem mondhatnák, hogy társadalmilag hátrányos csoportból való lennének. (És persze a kirekesztettek zöméből nem terrorista lesz, hanem tisztes szegénypolgár.) Közös pont bennünk azonban a céltalanság, az értelmetlenség, egyfajta egzisztenciális hiányérzet, amit vallással (a vallás nyújtotta biztonságérzettel) és azon belül a mártírhalállal próbálnak kitölteni.
Azt, hogy az élet viszontagságaival (amilyen a kirekesztettség és a gettóban nevelkedés vagy az elégtelen szülői gondoskodás is), veszteségeinkkel és traumáinkkal, illetve egészen egyszerűen az életben tapasztalt bizonytalanságokkal hogyan is békülünk ki, a pszichológia nem olyan régen kezdte kutatni. Az közismert, hogy egyesek a traumák hatására (vagy akár jól körülírható trauma nélkül is) valamely "guru"/vallás/egyéb "örök igazság" karjaiba menekülve találnak biztonságot, mások azonban valami olyan jellemvonással rendelkeznek, amely képessé teszi őket arra, hogy belerokkanás nélkül tegyék túl magukat a legszörnyűbb traumákon is (angolul "resilience"-nek nevezik ezt).

A fentiek alapján tulajdonképpen viszonylag pontosan körvonalazható, hogy (az azonnali rendészeti-titkosszolgálati stb. beavatkozások mellett) mi a teendő a terrorizmus hosszú távú és tartós visszaszorításához, azaz azért, hogy a lakosság minél kisebb része legyen fogékony a békés együttéléssel nem összeegyeztethető antiszociális életformákra. Persze ne áltassuk magunkat: mindig is lesznek olyanok, akik "resilience" híján valamely vallás fundamentalista változatában vélik boldogságukat megtalálni, arra viszont gondot kell fordítanunk, hogy számuk ne érje el azt a kritikus tömeget, amely a békés együttélést veszélyezteti.

A jó hír, hogy csodákra nincs szükség, csak józaneszű állammenedzsmentre és oktatáspolitikára, valamint már létező kezdeményezések alkalmazására és kiterjesztésére.

Az első, intellektuális, tényező kezeléséhez az anyanyelvi és irodalmi oktatás erősítése és azon belül a hangsúlyok áthelyezése a tudatos szövegelemzés felé szükséges, ami azért nem egyszerű feladat, mert mire az átlaggyerek agyilag elég fejlett ahhoz, hogy képes feldolgozni azt, hogy egy szövegnek több lehetséges (szakzsargonban "érvényes") értelmezése lehet, már ki is került az iskolából. Azonban éppen a "szent" szövegek befogadástörténete kiválóan alkalmas arra, hogy bemutassuk az értelmezéssel kapcsolatos problematikákat.

A "törzsi" erkölcsök korlátain felülemelkedő etikus gondolkodás, ill. az empátia fejlesztésére óvodai-iskolai keretében több országban van példa (a hazai "erkölcstant" a tankönyvek láttán nem nevezném etikaoktatásnak, hanem közveszélyesnek és társadalomrombolónak). Fontos hangsúlyozni, hogy ez akkor működőképes válasz, ha a csoport lehetőleg leképezi a társadalmi sokféleséget és ha az óra nem váltható ki hitoktatással - hiszen épp az a gyakorlat lényege, hogy a gyerekek megtanulják a "törzsön kívüliben" is meglátni az embert és reflektálni arra, mit miért tartanak helyesnek, és a másik miért gondolja másként. Fontos megerősíteni azt a képességet, hogy a másik helyébe helyezve magunkat megértsük annak motivációit és megtanuljuk tiszteletben tartani a másik szabadságait (patriarchális törzsből való fiúknál külön hangsúlyt kell fektetni arra, hogy megtanuljanak lányokkal azonosulni és nem családi ezüstnek, pardon, becsülethordozónak tekinteni őket). (Ha az oktatás akár szociálisan, akár vallás tekintetében szegregált, eltérő hátterű iskolák közös programjaival kell kiegészíteni az oktatást; erre is léteznek kísérleti programok.)

A legnehezebb és legösszetettebb kérdéskör persze a biztonságérzeté, már csak azért is, mert egyrészt még kevéssé ismerjük a "resilience" kialakulásának mechanizmusait, másrészt a biztonságérzet részben a kisgyerekkori tapasztalatoktól függ, nevezetesen attól, hogy a közvetlen környezet képes volt-e a biztonság érzetét nyújtani a kisgyereknek. Ilyen értelemben a diszfunkicós családok adják a vallások humánerőforrását, avagy: ha minden szülő minden gyermeke vonatkozásában elég jó szülő tudna lenni, kihalnának a vallások. Az állam (mint a közösség dolgait menedzselő szervezet) azonban a mindennapi élet külső kereteinek kiszámíthatóvá tételével tudja növelni a polgárok és az egyéb lakosok biztonságérzetét, magyarán az olyan triviális dolgokkal, mint a jogbiztonság, a kiszámíthatóság, a pártatlanság és az egyenlő bánásmód főleg a jogorvoslathoz való hozzáférést illetően, a megélhetés biztonságát illetően értelemszerűen szükséges a hatékony munkaerőpiaci szolgáltatásokra és a megélhetést nyújtó társadalombiztosításra. Az egyének "resilience"-e tekintetében az minden bizonnyal segít, ha az óvodai-iskolai rendszer gyerekbarát, lehetőséget nyújt arra, hogy a gyerekeknek teljesítményei révén sikerélményei legyenek (ami magabiztosságot ad), ill. ha teret ad az esetleges problémák megbeszélésére és kezelésére (ehhez egy jól működő iskolapszichológus-hálózat is szükséges). Problémás helyeken, gettókban közösségszervezéssel lehet enyhíteni a problémákat és javítani az életminőséget (pl. közös terek közös rendbetételével, erre Budapesten is vannak kezdeményezések, pl. a Teleki téren).
Akármilyen bonyolultnak és összetettnek is tűnik mindaz, amit itt meglehetősen elnagyoltan felvázoltam - mindezek a tevékenységek már rég léteznek, csak általánossá kell tenni őket.