Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni.
Bibó István
A demokrácia nem annyira a jogokról ismerszik meg (mert jogai annak is vannak, akinek demokratikus jogai nincsenek), hanem hogy a végső hatalommal együtt a végső felelősség is az állampolgároknál van. A felelősségvállalás előfeltétele azonban a szabadság, pontosabban a felelősség mértéke egyenesen arányos a szabadság mértékével: a kényszer alatt vagy megfélemlített helyzetben hozott döntésekért csak korlátozottan felelünk.
Ezzel összhangban az „illiberális demokráciák” és az autoriter rezsimek – köztük az Orbán-féle „NER-okrácia” is – arról ismerhetők meg, hogy nem egyszerűen lenyesnek picit pár szabadságjogból, hanem ezzel párhuzamosan ellehetetlenítik a felelős polgári létet és felcserélik azt a minél szélesebb körű kiszolgáltatottsággal. Az illiberális demokrácia ismérve, hogy a választó nem szabad polgár, hanem a hatalom lekötelezettje, ezért a hatalomnak adja a szavazatát. Cserébe az illiberális választó nem vállal felelősséget választásáért, hanem a(z általa megválasztott) „politikai elitet” ócsárolhatja.
A felelősségteljes polgárok ellehetetlenítésére irányuló intézkedések nem most kezdődtek, hanem az Orbán-kormány hatalomra jutását követően azonnal, sőt, bizonyos elemei (pl. az egyházi oktatási és szociális intézmények előnyösebb finanszírozása a nem egyháziakhoz képest) még a legelső, 1998-2002 közötti Orbán-kormányra nyúlnak vissza (és igen, a szocik nem nagyon hozták ezeket helyre, bár voltak szocialista politikusok, akik ilyen irányú intézkedéseket kezdeményeztek).
Nézzük ennek elemeit:
- A legfontosabb eleme a NER-nek talán a szociális biztonság leépítése és az anyagilag rossz helyzetbe kerültek (a munkanélküliek, a hajléktalanok; a szegény családba születettek; a fogyatékos gyerekek és azok szülei; a rokkantak) látványos cserben hagyása. A felnagyított külső fenyegetésekkel való riogatás (Brüsszel, Soros, a migránsok, a terrorizmus) látványos cirkusz ugyan, de ennél sokkal hatásosabb eszköz a nép sakkban tartására a folyamatos egzisztenciális félelem indukálása azzal, hogy egyértelmű és látható, aki nem szuperál és nem kussol, az nem képletesen, hanem a szó szoros értelmében az utcára kerül (és itt épphogy nem a potenciális politikai vezérekre gondolunk, hanem az egyszerű, különösebb hősi ambíciók és képességek nélküli, lelkiismeretükre hivatkozó mezei dolgozókra, mint pl. Sándor Mária). Az ilyesfajta egzisztenciális félelem zsarolhatóvá tesz a munkahelyeden: nem fogsz felszólalni a helyes szakmai gyakorlat vagy a szakmai etika megsértése ellen, ha tudod, hogy ezzel a gyerekeddel együtt egzisztenciálisan ellehetetlenülsz, a gyerekedet elveszik tőled, szar iskolába fogják járatni és esélye nem lesz a normális polgári létre, te meg az aluljáróban fogsz lakni. – Ezért előfeltétele a normális liberális polgári demokrácia működésének az olyasfajta szociális háló, ami lehetővé teszi, hogy a szakmai becsületedért akár kirúgasd magad (hogy majd persze egy jogállami alapokon álló bíróság kártérítést ítéljen meg neked).
- Hogy a közmunka ebben a formában mennyire alkalmatlan arra, hogy bárkit is visszavezessen az elsődleges munkaerőpiacra és ezáltal egy relatív gazdasági szabadságba, mennyire feudális viszonyokat eredményez a vidéki polgármesterek és választópolgárai (!) között, és mennyire megalázó pl. azoknak az önkormányzati dolgozóknak, akik közmunkásként kerültek vissza abba a munkakörbe, ahol korábban normális munkaszerződéssel dolgoztak, azt már sokan részletezték.
- Ennek része a hárompilléres nyugdíjrendszer eltörlése, amelynek első pillére az időskori túlélést biztosítja, a második (a kötelező magánnyugdíjpénztári rendszer) amolyan kötelező öngondoskodást jelent annak érdekében, hogy az életszínvonal ne csökkenjen le erősen, míg a harmadik pillér már teljesen önkéntes. Ehelyett a NER mindenkinek az időskori megélhetését az állam kezébe/kegyébe adja, sőt mitöbb a nyugdíjjárulék járulékból adóvá változtatásával eltörölte a nyugdíjhoz való jogot – innentől az időskori megélhetés teljes egészében a hatalom kegyévé vált.
- Az egészségügy mostani helyzetének a fenntartása, ezen belül a feudális rendszer mind a dolgozói hierarchiát, mind a betegekkel való bánásmódot tekintve, szintén kiválóan alkalmas arra, hogy féljünk attól, mi lesz velünk, ha odajutunk, és ha félősebbek vagyunk, nem fogunk kimenni tüntetni a hatalom ellen, mert jaj mi lesz, ha megvernek a rendőrök. A „polgártalanítás” eleme természetesen az egészségbiztosítási felügyelet megszüntetése a NER egyik korai intézkedéseként, amely éppen akkor, amikor a felügyelet eljutott odáig, hogy működjön és hozzájáruljon ahhoz, hogy az egészségügyi rendszer a betegre nem kussolásra és kuncsorgásra ítélt alattvalóként, hanem fizető, szolgáltatást igénybevevő ügyfélként tekintsen.
Mind a három téren – egészségügy, szociális biztonság, öregségi nyugdíj – szembeötlő, hogy a befizetőként szerzett jogok érvényesítését a szolidaritással örvöző biztosítási rendszer helyébe egy olyan megoldás lépett, amelyben a túléléshez szükséges ellátás nem megszerzett jog, hanem az államhatalom kegye.
- A meritokrácia eltörlése szintén a kiszolgáltatottság érzetét erősíti. Legfontosabb eleme a szakértelem, a hozzáértés általános lebecsülése, ami a legváltozatosabb formákat ölti: vezetői megbízást kapnak olyanok, akik sem az adott szakmához, sem a vezetéshez nem értenek, a törvény-előkészítés során nemhogy az adott szakterület képviselőivel ne egyeztetnek arról, milyen rendelkezésekkel biztosítható a legjobban az adott terület szakszerű működése, hanem még az illetékes minisztériumból esetleg még ki nem rúgott tapasztaltabb tisztviselőkkel sem; ide tartozik a szakhatóságok megszüntetése, illetve önállóságuk elvétele (ugyan melyik szakhatóság képes szakmai szabályoknak maradéktalanul érvényt szerezni, amikor a közvetlen felettes „szól le”?); és az már szinte kabarészámba megy, hogy az egyébként közutálatnak örvendő kéményseprőktől elvették a kéményellenőrzés feladatát és egy tollvonással olyan szervezetre sózta, amelynek erre nincsen se embere, se hozzáértése. De ide tartozik az a legfrissebb emberminisztériumi rendelkezés is, miszerint a továbbiakban nem szükséges szakmai felkészültség a tanításhoz (wtf?).
És persze ide tartozik a közbeszerzések és az egyéb állami, önkormányzati megrendelések ügye: nem az ajánlat minősége dönti el, ki kapja a megbízást.
Röviden arról van szó, hogy nem a hozzáértés dönt az előrébb jutásban, hanem az, hogy jófiú vagy-e (a jólányok nem számítanak, ők úgyis szülni mennek).
- A NER családpolitikájának legfőbb jellegzetessége, hogy a farok csóválja a kutyát: a család és a házasság a NER-ben önmagában érték, amelynek az egyén alá kell, hogy rendelje magát, mint a feudális társadalmakban, ahol az állam nem az egyes, őt felügyelő polgárokkal áll szemben, hanem a plébánoson/lelkészen és a családfőn keresztül irányítja az egyéneket, akiknek azon a helyen kell kussban maradniuk, ahova születtek. Ezt jelenti, amikor olyasmiket mondanak, hogy a család a társadalom alapegysége, sejtje. És ez azzal is jár, hogy aki valamiért nem családban él, annak nincsenek jogai, az szabadon becsmérelhető (emlékezünk még Mikola István szinglihordázására – ez sem ma volt, azaz már a NER előtt ismerni lehetett a NER álláspontját ezügyben).
Ezzel szemben egy modern jogállamban a „család” értékét az adja, hogy a család az egyes személyek érzelmi életének egy fontos helyszíne, ami csupán ebben a minőségében, azaz az egyén magánéletének a részeként érdemel védelmet. Magyarán: nem önmagában fontos a család, hanem azért, mert sok egyénnek fontos a család. A törvény előtti egyenlőségből persze az is következik, hogy minden egyén magánéletet egyaránt kell védeni – függetlenül, hogy van-e papír vagy sincs. A NER ezzel ellentétben pénzzel (adókedvezménnyel) jutalmazza a házasokat, és a nem házas heteróknál és homoszexuálisoknál csak a házasodni kívánó homoszexuálisokat becsmérli hangosabban.
A NER a „nőügyek” téren számíthat a legkészségesebb közreműködésre a magyar társadalomtól. A nőügyek kezelésének elsődleges ideológiai eszköze a megváltoztathatatlannak, örökérvényűnek beállított „női princípium” hangoztatása, aminek segítségével a NER fenntartja a munkaerőpiaci szegregációt, ezzel alacsony fizetésű „női” szakmákba szorítja és anyagi függőségben tartja a nőket, és ezzel párhuzamosan kötelezővé teszi a gyerekszülést is – hiszen csak az anya teljes értékű ... ember ugyan nem, de legalább teljes értékű nő. Ennek megfelelően a "tb" nem finanszírozza a fogamzásgátlást (miközben éppen a tartós eszközök, mint pl. a hormontartalmú spirál sokak számára megfizethetetlenek), az abortuszhoz való hozzáférést a NER legszívesebben teljesen ellehetetlenítené, de addig is a legkímélőbb módját (a vetélés gyógyszeres előidézését) nem hajlandó engedélyezni. A terhes nők csesztetésében az orvostársadalom is lelkesen közreműködik (azzal, hogy a nyugat-európaihoz képest elképesztő mennyiségű vizsgálatra küldi a terhes nőket, ami idő- és pénzigényes, és felesleges félelmeket gerjeszt). Ne feledjük azt sem, hogy a védőnői rendszert sem annyira az anyák segítségére, mintsem ellenőrzésükre építette ki egy autoriter rendszer (az a csúnya igazság ugyanis, hogy néhány évtizeddel ezelőttig a fogamzásgátlás hiányában született nem kívánt gyerekekre nem mindenhol vigyáztak nagyon a szülők).
Míg polgári körülmények között a gyerek örömforrás, és akkor vállalkozunk a családalapításra, ha van kivel, van hova, van miből és van kedvünk, az autoriter rendszerekben, és így a NER-ben, a gyerekvállalás nem örömforrás, hanem a nő terhes kötelessége, ami alól ugyan kibújni nem szabad, de némi ego-simogatás (valamint a gyermektelenekre való köpködés „joga”) és anyagi kompenzáció azért jár érte. Sőt, az állam pénzért amúgy nem feltétlenül kívánt gyereket is vásárolhat (l. a harmadik gyerek utáni nagyobb kedvezmények). E téren azért meg kell jegyezni, hogy a NER annyiban összhangban van a társadalommal, amennyiben általánosnak mondható elvárás, hogy a gyerekvállalásért az államtól pénz jár (és nemcsak a szülés utáni regenerálódás és a szoptatás idején kieső munkabér pótlására). Valójában még a NER is tisztában van azzal, hogy anyagi képtelenség gyerekenként három évig egy egész, teljes értékű munkaerőt olyan gyerekgondozási munkára pazarolni, amit régebben vagy még nem teljesen munkaképes nagyobb gyerekek, vagy már nem teljesen munkaképes öregek végeztek, így azért épülgetnek bölcsődék, és lehetővé tették a gyed melletti munkavállalást – persze azért úgy, hogy az anyának lehetőleg lelkiismeretfurdalása legyen, az apukának meg eszébe ne jusson, hogy pár hónapot főállásban akarjon babázni (hiszen ezzel megkérdőjelezné a „női princípiumot”, meg azt az elképzelést, hogy a gyerek nem lehet meg anya nélkül).
Ezzel a gyed-ből, családi pótlékból, adó- és egyéb kedvezményekből álló, nemzetközi viszonylatban kiemelkedően magas újraelosztással persze minden szülő (tehát élete során a társadalom úgy 80%-a) anyagilag az államhatalom lekötelezettjévé válik, hiszen a családi költségvetésének (sőt, három gyereknél a családi vagyon) egy jelentős részét nem a saját teljesítményének, hanem az állam kegyének köszönheti.
Az anyák ráadásképpen a férjüknek és a nagyszülőknek is ki vannak szolgáltatva, anyagilag persze főleg a férjnek, hiszen a női princípiumozás közben elmulasztotta, hogy jól fizető szakmát válasszon és nélkülözhetetlenné tegye magát a munkahelyén. A gyermekfelügyelet tekintetében a nagy-, sőt, ha fiatalon szül, a dédszülőknek is ki van szolgáltatva, hiszen a napközik nyitva tartása és a nyári gyermekfelügyelet hiánya lehetetlenné teszi, hogy adott esetben kilépjen a családi kötelékből és egyedül nevelje fel a gyereke(i)t.
A NER a „női princípiummal” azonban a férfiakat is kiheréli, pardon, megfosztja felelős polgári mivoltuktól: a felelősségteljesebbikje zsarolható a neki kiszolgáltatott családdal (ha ő elveszti munkáját – vagy ha vállalkozó, a megrendeléseit –, mert felszólalt valahol, az egész család éhes marad, mert a női princípiumát kiteljesítő feleségnek nem olyan a keresete). A kevésbé zsarolható meg attól marad nyugton, hogy a neki alávetett, őt elhagyni egzisztenciálisan képtelen feleségén vezetheti le frusztrációit.
Ezek után senki ne csodálkozzon azon, hogy a gender studies, amely azzal, hogy a nemiséget a maga történeti, földrajzi és kulturális (szubkulturális) változatosságában vizsgálja, a legvörösebb vörös posztó a NER szemében: hiszen kihúzza a társadalmat kussban tartó „nőügyek” és „családpolitika” alól azt a szőnyeget, amin a kussolás áll (illetve bukik): a változatlannak beállított „női princípiumot”.
- Az oktatási lehetőségek szűkülésével kiválóan zsarolhatók a szülők, akiknek attól kell tartaniuk, a gyereküknek nem jut jó iskola és biztos jövő. Épp most készül a NER szűkíteni és felvételihez kötni a gimnáziumi férőhelyek számát. Bár a duális rendszer erősítése a szakképzésben akár jó dolog is lehetne, a helyzet az, hogy a ma jól működő duális oktatási rendszereken erősíteni készülnek a közismereti tárgyak oktatását, ahelyett, hogy – mint a NER-ben – csökkentsék. Megbízható alapműveltség és tanulási képesség nélkül ugyanis a munkaerőpiacon középtávon túlélni képtelen fiatalok fognak kikerülni a rendszerből, akikből nem polgártudatú szakmunkások, hanem kiszolgáltatott közmunka-alattvalók lesznek. Az oktatási lehetőségek szűkítése, szülői háttértől való függővé tétele közismerten ellehetetleníti a társadalmi mobilitást. Csak abból lesz az elit tagja, aki megfelelő családi háttérrel rendelkezik.
Hogy a szülők mennyire zsarolhatók az oktatás tekintetében, az abban is megmutatkozik, hogy a vallástól igen távol álló emberek is képesek voltak a 2012-2013 körüli iskola-egyházasítás során nem tiltakozni, hanem egyházi iskolába íratni gyermekeiket – hogy nem sokkal később felháborodjanak azon, amit a gyerek hittanon tanul. (Most legalább néhány budapesti, nyolcadik kerületi szülő kiállt azért az öt iskoláért, amit az egyik, 2000 fős hívőszámú görög egyház akart megkaparintani.)
Az oktatási lehetőségek szűkítése persze a felsőoktatásra is kiterjed, és ez sem most, a CEU ellehetetlenítésével kezdődött (amint többen is megjegyezték: ha a CEU valóban törvényellenesen működött volna, törvénymódosítás nélkül is be lehetett volna záratni), hanem a NER-komisszárok, pardon kancellárok kihelyezésével az egyetemekre (egyes kancellárok igyekeztek is megakadályozni az egyetemi oktatók CEU melletti kiállását), az állami finanszírozású felsőoktatási helyek csökkentésével, az egyházi felsőoktatási intézmények előnyben részesítésével az államilag finanszírozott helyek kiosztásánál, és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem létre- és helyzetbe hozásával (a korábbi államigazgatási képzés megszűnt, sőt, a nemzetközi kapcsolatok terén a kormány monopóliumot kívánt biztosítani az NKE-nek). A CEU az a minőségi (ráadásul társadalomtudományi területen! gender studiesszal!!) képzést nyújtó egyetem, ahova az állam – mivel alapítványi finanszírozású magánegyetem – nem tudja betenni a lábát még azzal sem, hogy megvonja a finanszírozást. A tudományos élet autonómiájának kikezdését az MTA kutatási pályázatot nyert filozófusainak becsmérlésével kezdték évekkel ezelőtt, folytatódott a Magyar Akkreditációs Bizottság függetlenségének a csorbításával, amely nemzetköz szakmai körökben felháborodást váltott ki és kérdésessé tette a magyar állami akkreditációk nemzetközi szakmai elismertségét, és jelenleg a „gender studies” ócsárlására irányul, hiszen ez – mint fent írtam – a NER egyik legfontosabb eszközét, a „női princípium” megkérdőjelezhetetlenségét veszélyezteti.
- A nyilvánosság korlátozására irányuló intézkedések szintén nem ma kezdődtek, hanem a 2011. január 1-én hatályba lépett médiatörvénnyel, amely ellehetetleníti többek között az egyházak, vallási közösségek bírálatát (jelenleg még nem érvényesítik a vonatkozó rendelkezéseket, de ami késik, nyilván nem múlik). A médiatörvény ellen is voltak utcai tiltakozások, és a hatalom jelenleg nem a médiatörvényen keresztül (tehát macerás, időigényes és esetleg figyelemfelkeltő bírósági eljárásokkal), hanem részben a reklámtörvényen keresztül (amitől az RTL előbb hirtelen ellenzékivé vált, majd megalkudott), részben gazdasági eszközökkel (előbb az állami hirdetések megvonásával, majd miután ez nem vezetett a kívánt eredményre, lapok felvásárlásával) oldja meg. A legnagyobb visszhangot persze a Népszabadság ellehetetlenítése kapta (amely lap az utolsó éveiben üzemi nyereséget termelt, bezárása előtt pár hónappal az akkori tulajdonos még befektetéseket eszközölt, illetve az állítólag értéktelen lapot nem voltak hajlandók értéktelen áron eladni – ennél nagyobb lóláb alig lóghatna ki az alól az ügy alól), de azóta a megyei lapokat is NER-esítették.
Ide tartozik még az MTVA idegen nyelvű adásainak létrehozása is, ami azért meglehetősen avítt megoldás, amennyiben még a kormány sem gondolhatja komolyan, hogy a fontosabb külföldi médiumok valóban tartósan innen fognak tájékozódni.
- A polgári társadalomnak a közös ügyek köré épülő civil szerveződéseinek a szétzilálására irányul az egyházi szervezetek helyzetbe hozása. Az egyházak helyzetbe hozása az oktatástól az állami gondozáson, a fogyatékos- és egyéb szociális ellátáson át a társadalmi szervezetekig szintén nem most kezdődött, hanem még 1988-2002 között, igaz, 2012-ig elviselhető mértékű maradt (ha eltekintünk attól, hogy számos szegényebb önkormányzat kénytelen volt a leginkább hátrányos helyzetűeket képező iskoláját Iványi Gábor metodista lelkész egyházának kezelésébe adni, mert az kétszerannyi normatív támogatást kapott, mint az önkormányzat (igen, a metodista egyház vezetőjét mi sem hallottuk felszólalni a civilek hátrányos megkülönböztetése ellen, amíg a kiváltságosak közé tartozott, és amikor az állami kegyekből kiesett, szintén nem a nem egyházak egyenlő finanszírozásért küzdött, hanem a kegyekbe való visszakerülésért)). A finanszírozási feltételek változása miatt 2012-ben számos önkormányzat önként és dalolva dobta oda az iskoláit az értük jelentkező egyházaknak, hogy a maradék iskolák KLIK alá rendelésekor maga keressen egyházi patrónust abban a reményben, hogy azok így nem teljesen állami befolyás alá kerül. Mostanra oda kerültünk, hogy az egyházi iskolák (néhány kimondottan hátrányos helyzetűeknek oktató intézménytől eltekintve) főleg a gimnáziumi szegmensben „lefölözik” a jó körülmények közül való, viszonylag könnyen tanítható gyerekeket, míg a KLIK-kel krétáért veszekedő állami iskoláknak a „maradék” marad. A helyzet tehát a gondoskodó szülőt arra ösztönzi, egyházi iskolába adja a gyerekét, aki vagy a közösség része akar lenni és lenyeli az adott egyház békáit, vagy kirekesztődik.
A szociális ellátást a hátrányos helyzetűek oktatásával egyetemben a NER a kezdetektől fogva egyházi kézbe tervezte adni, és ebből nem csinált titkot. Az idősgondozásban ugyanaz a finanszírozási konstrukció érvényesült, mint az oktatásban, ezért az idősotthonok már korábban vallási közösséget alapítottak maguknak. Az egyháztörvény 2011-es elfogadásával azonban ezek a vallási közösségek kiszorultak az egyházi kiváltságokból, és az otthonok kénytelenek voltak valamely kormányzatilag elismert egyház védőszárnyai alá menekülni, ha nem akartak csődbe menni. Ugyanez áll az egyéb bentlakásos szociális intézményekre. Az állami gondozott gyermekek számára nevelőszülői hálózatot működtető szervezetek közül a finanszírozási feltételek miatt szintén számos helyen ellehetetlenültek a nem egyháziak, az egyháziak pedig a nevelőszülőktől nyíltan megkövetelik a rájuk bízott gyerekek vallási nevelését, templomba járatását.
Ezzel a módszerrel a társadalmi elit következő, immár egyházi iskolákban nevelkedő generációja az egyházak, illetve egy egyházi meghatározású közösség elkötelezettje lesz. Ennek a közösségnek a tagjaként kénytelen lesz az ideológiai elvárásoknak legalább látszólag eleget tenni – és ez nemcsak a baráti közösségét érinti, hanem ha ennek az elitnek a része akar maradni és nem lecsúszni, a szakmai pályafutása is az egyházi elvárásokkal való konformitásra épül majd (kötelező házasság, kötelező gyerek, kötelező zsarolhatóság), hiszen meritokrácia hiányában a hozzáértés nem elég a sikerhez, hanem „jófiúnak” kell lenni. – Hogy ezek az egyházi hálózatok milyen erősek és milyen aljasan, rombolóan hathatnak a jogállamiságra, azt talán szépen mutatja, hogy a zuglói közösség a volt barátnőjét lúggal megcsonkító, magát katolikus családapaként pozícionáló orvosért imádkozott – no nem azért, hogy Isten bocsássa meg neki a bűnét és tegyen csodát a megcsonkított asszonnyal, hanem azért, hogy szegény családapa megússza a büntetését. Ezek a hálózatok fogják meghatározni a szociális ellátáshoz, sőt, idővel minden bizonnyal az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést is: Az idén két egyházi irányítású kórház pluszpénzt kapott egy vadonatúj szülészeti osztály létrehozására – eddig nem foglalkoztak ezzel a szakterülettel – azzal a feltétellel, hogy abortuszt nem végeznek. Mivel az egyik illetékes elszólta magát, azt is sejthetjük, hogy itt bizony az orvosilag szükséges abortuszok megtagadásáról van szó, hiszen nyilván csak azt a nőt kell abortuszra „más kórházba átszállítani”, aki nincs abban az egészségügyi állapotban, hogy saját lábon közlekedjen. A jövőben nyilván nem fog ennyiben maradni az egyházi irányítású egészségügyi intézményeknek biztosított plusz finanszírozás.
(Zárójeben:Pontosan így terjeszkedik a szalafizmus, az iszlamizmus szaúdi állami verziója Szaúd-Arábián kívül. Segítséget, oktatást, szociális ellátást biztosítanak azoknak, akik nélkülük nem jutnának ilyesmihez. Így történt ez pl. a palesztinoknál, akik hálájuk jeléül az iszlamizálódó Hamaszra szavaztak és engedik, hogy a korábban legszekulárisabb muszlim társadalom elvallásiasodjon.)
A civil szervezetek ellehetetlenítése egyben a polgárosodás ellehetetlenítése, sőt, az eddigi polgárosodás visszafordítása. Az egyházi segítséghez szükségszerűen mindig társul térítési szándék, hiszen aki az abszolút igazság és az örök üdvösség kulcsának birtokában hiszi magát, az minden rossz szándék nélkül is, pusztán a másik ember iránti felelősségérzetből kifolyólag is meg szeretné őt téríteni. A baj az, hogy aki segítségre szorulóként kerül egy egyházi kötődésű szervezethez, az a segítővel szemben kiszolgáltatott és éppen semmilyen szempontból nincs abban a helyzetben, hogy kikérje magának a spirituális életébe való beavatkozást. Ezért ugyanolyan etikátlan a kiszolgáltatott embert téríteni, mint szexuális kapcsolatot létesíteni vele – előbb a segítség reményében, utóbb hálából bele fog menni akkor is, ha szabad emberként nem tenné. A megsegített ebben a rendszerben zsarolhatóvá válik: vagy hálából és gyengeségből betagozódik az őt „megmentő” egyházba, vagy feláll és továbbáll – és vállalja a hálátlanság bélyegét, valamint azt a kockázatot, hogy ha ismét bajba kerül, még kellemetlenebb helyzetben lesz.
A civil szervezeteknek, és különösen a jogvédő szervezeteknek ezzel szemben nem céljuk a megsegített ember hosszú távú lekötelezése és szervezetben tartása (ehhez sem pénzügyi, sem emberi kapacitásuk nincsen). Nem céljuk a megsegített ember intim és spirituális élete feletti irányítás megszerzése, hanem ellenkezőleg az a céljuk, hogy az ügyfelük (!) minél hamarabb kikeveredjen a csávából és saját lábra álljon. Akár még szabad polgár is lehet belőle, sőt, a jogvédő szervezetek kimondottan a szabad polgárt védik az állammal szemben. – És innentől már nem csodálkozunk azon, miért nem lehet a NER-ben helye a civil szervezeteknek (már hacsak nem focival foglalkoznak).
A civil törvény módosításával a NER a civil szervezeteket kívánja az állam kegyeitől függővé tenni. A szervezeteknek eddig is közzé kellett tenniük gazdálkodási adataikat, úgyhogy új információt nem biztosít a külföldről (például közvetlenül az EU valamely támogatási programjától) is támogatást nyert civilek listázása, aminek egyetlen felhasználási módja, hogy ezt lobogtatva egyszerűbb hazaárulózni. – Mondanunk sem kell, hogy az egyházak és a sportszervezetek természetesen ki vannak véve ez alól a rendelkezés alól, azaz egyházakon keresztül bármilyen mennyiségű külföldi pénz juthat a kiválasztott civilekhez.
- Mindehhez képest a választójogi törvény átalakítása, az, hogy a parlamenti mandátumok száma nem tükrözi a megszerzett szavazatok számát, majdhogynem túlbiztosítás, hiszen a polgárok jelentős részét úgyis megvette a kormánypárt – és itt nem „valami cigányoknak” juttatott zsák krumplira gondolunk, hanem azokra, akik középosztálybeli családként mégiscsak a polgárság gerincét kellene, hogy képezzék.
Mindezeket a területeket természetesen áthatja a jogállamiság, a jogbiztonság lábbal tiprása. A jogállamiság fő letéteményese a hatalommegosztás és ennek részeként a bírósági ág függetlensége. Amíg az független és az alkotmányból/alaptörvényből nem irtották ki az összes utalást az alapvető jogokra, a polgárnak van esélye az állammal szemben polgárként fellépni. Semmi csodálkozni való nincsen tehát a bírósági rendszerbe való belenyúlásban, ahogyan az sem, hogy a legfőbb ügyész már tizenöt évvel ezelőtt is az akkori Orbán-kormány elkötelezettje volt.
Összefoglalva tehát a NER egzisztenciális félelemben tartja mindazokat, akiknek nincsen annyi offshore vagyonból származó jövedelmük, hogy anyagilag függetlenek legyenek a bérmunkától, az állami időskori nyugdíjtól és adott esetben a rokkantellátástól; a gyerekes családokat kilóra megvásárolja, miközben a minőségi oktatás hiánycikké tételével zsarolja őket és ellehetetleníti a társadalmi felemelkedést; a nőket a férfiak önbecsülését szolgáló eszközévé degradálja és megnehezíti, hogy független életvitelt folytassanak; a sikert érdemek helyett a valakinek a valakije levésnek a függvényévé teszi; a civil társadalom szövetét szétzilálja és a civil életet egyházi ideológiák alá rendeli. A jogállamiság fokozatos eltörlésével és a jogszolgáltatásba vetett bizalom megrendítésével ellehetetleníti azt is, hogy a polgár (vagy annak maradéka) jogi úton szerezzen érvényt az igazságnak, különösen azzal, hogy a polgárnak az állammal szembeni fellépéshez segítséget nyújtó civil szervezeteket ellehetetleníti.
