Sokat kerül mostanában szóba az egyháztörvény, és még külföldön is tudják, hogy nincs minden rendben vele. A törvény amúgy nem csupán az egyházakról, hanem ahogyan a címe (A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról) mondja, a lelkiismereti szabadságról szól, és ennyiben tényleg mindenkit érint. Érdemes tehát kicsit közelebbről is megnézni a tartalmát. Mielőtt nekilátnánk, szögezzük le, hogy a törvény a vallásgyakorláshoz való jogot speciel tényleg nem sérti. Egyik legalapvetőbb értékünket veszi semmibe: a polgárok egyenlőségének elvét.
A törvényt 2011 végén, december 30-án fogadta el az országgyűlés, a Magyar Közlöny 166. számában jelent meg és a 206-os sorszámot kapta. Szövege majdnem változatlan a nyári verzióhoz képest (de kiegészítették számos technikailag szükséges rendelkezéssel, amelyek a nyári verzióból hiányoztak), amelyet az ünnepek előtt gyorsan visszavontak, mielőtt az alkotmánybíróság megsemmisített – no nem annak tartalma miatt, hanem azért, mert közvetlenül a végszavazás előtt nem szabad egy előterjesztés lényegi elemeit módosítani, márpedig a 2011. évi C. törvénnyel épp ez történt.
A törvény 3 részből és egy preambulumból áll. Miközben címe szerint nemcsak a vallásokról, hanem a lelkiismereti szabadságról szólna, ez a törvényhozó szemében gyakorlatilag kizárólag a valláshoz való jogot takarja, és nem gondolnak a vallástól való szabadságra: arra a jogra, hogy senkire ne kényszerítsenek rá valamilyen vallást (pl. szertartáson való kötelező részvétellel), és senkit ne kényszerítsenek arra, hogy valamilyen felekezethez csatlakozzon. A vallásszabadságnak azt az elemét, hogy senkit nem szabad ara kényszeríteni, hogy (akár áttételesen) vallási hova(nem)tartozásáról nyilatkozzon, az adatvédelmi jogszabályok tartalmazzák.
A preambulum leszögezi, hogy az egyházak „a társadalom kiemelkedő fontosságú értékhordozó és közösségteremtő tényezői”, amelyek fontos szerepet játszanak „nevelési, oktatási, felsőoktatási, egészségügyi, karitatív, szociális, család-, gyermek- és ifjúságvédelmi, valamint kulturális, környezetvédelmi, sport- és más” területen. Az egyházakat az „emberek” és a család mellé helyezi, és bár egy-egy félmondatban megjelenik az állam világnézeti semlegessége és egyház és állam különválasztása, az előbbi a felekezetek békés együttélésével kapcsolatban jelenik meg, utóbbit pedig rögtön relativizálja a következő tagmondat, amely szerint állam és egyház együttműködik, mert ez mindkét fél számára előnyös.
A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról szóló rövidke I. fejezet az alaptörvény rendelkezéseit másolja, kiegészítve azzal, hogy a szülő dönthet gyereke vallási neveléséről, a vallás gyakorlását zárt intézményeken is biztosítani kell, és hogy az állam nem gyűjthet vallási adatokat. Egyértelműen hiányos viszont az. 1. paragrafus 3. bekezdése, amely tiltja a hátrányos vagy előnyös megkülönböztetést – de csak a vallási, lelkiismereti meggyőződés megválasztása és kinyilvánítása miatt, a vallási meggyőződés hiánya miatti megkülönböztetést a törvény csak áttételesen, a lelkiismereti meggyőződés védelmén keresztül tiltja ebben az összefüggésben (a vallásmentességet így inkább a vélemény miatti diszkrimináció tilalma védi, mint ez a törvény).
A II. fejezet meghatározza, hogy „vallási tevékenység olyan világnézethez kapcsolódó tevékenység, amely természetfelettire irányul, rendszerbe foglalt hitelvekkel rendelkezik, tanai a valóság egészére irányulnak, valamint az erkölcsöt és az emberi méltóságot nem sértő sajátos magatartáskövetelményekkel az emberi személyiség egészét átfogja” (a közhasznúság önmagában nem elegendő). Ez akár bizonyos vallásokat is kizárhatja, ha szó szerint vesszük.
A törvény teljes önállóságot biztosít az egyházaknak (amíg tevékenységük nem ütközik az alaptörvénybe), és bár az egyházak egyenjogúak, az állam fenntartja magának azt a jogot, hogy a tényleges társadalmi támogatottság szerint differenciáljon (a jelentős szerepűekkel pl. megállapodást köthet a működésük támogatásáról, és figyelembe veheti a társadalmi szerepet az egyházakkal való kapcsolattartás során).
A III. fejezet az egyházként való elismerés feltételeit és az eljárásokat rögzíti; az eleve egyháznak minősített 14 zsidó és keresztény egyház felsorolását a melléklet tartalmazza. Követelmény a vallási tevékenység, a hitvallás és rítusok megléte, illetve a 100 éves nemzetközi vagy húszéves szervezett magyarországi működés. Hogy ezek a kritériumok fennállnak-e, arról az MTA (jelenleg fizikus) elnöke nyilatkozik. A törvény azonban nem a tagság létszámát határozza meg, hanem 1000 fő aláírására van szükség ahhoz, hogy népi kezdeményezéssel elindulhasson az egyházi státusz odaítélésére irányuló eljárás. Az odaítélésről a parlament dönt a jelen törvény módosításával, ami kétharmados törvény lévén azt jelenti, hogy a képviselők kétharmadának a hozzájárulása szükséges a státusz megszerzéséhez.
A II. és a IV. fejezet számos előjogot biztosít az egyházaknak más civil szerveződésekhez képest:
- az egyházak dolgozók felé világnézeti követelményeket érvényesíthetnek a sajátos identitás megőrzése érdekében (ezt a vallási munkakörökre és a hívek adományaiból fenntartott tevékenységekre kellett volna korlátozni, mert így lehetővé teszi, hogy akár egy éjszakás takarítónőtől is megköveteljék a vallási életvitelt) (13.§(2)),
- „az egyházi személy a hitéleti szolgálata során tudomására jutott, személyiségi jogot érintő információkat nem köteles állami hatóság tudomására hozni” (azaz a törvény elfogadja a gyónási titkot, ami azonban bűncselekmények esetében problematikus – ha jól tudom, az orvosi titoknak is vannak korlátai, ha bűncselekményt gyanít) (13.§(3)),
 - az egyházi személyek fokozott szabálysértési és büntetőjogi védelemben részesülnek (ez aztán tényleg nem indokolható) (13.§(4)),
- közcélú tevékenységére ugyanannyi állami támogatást kap, mint az állami és önkormányzati intézmények (19.§(4)), és a munkavállalók helyzete megegyezik a közalkalmazottakéval a bérpolitika tekintetében (pl. ha az állami intézmények pénzt kapnak bérkompenzációra, ez az egyházi intézményeknek is jár)
- a 20. § értelmében nem minősül gazdasági-vállalkozási tevékenységnek a nem hitéleti tevékenységek közül például:
- az egyházi célra használt ingatlan részleges hasznosítása (nagy szállodában egy kápolna = adómentesség…), a temető fenntartása,
- nevelési, oktatási, felsőoktatási, egészségügyi, karitatív, szociális, család-, gyermek- és ifjúságvédelmi, valamint kulturális, sport és környezetvédelmi intézmények működtetése, hasznosítása és az ilyen tevékenységet szolgáló eszközök értékesítése
- a közfeladatok ellátása során létrehozott termékek, pl. tankönyvek, tanulmányok stb. értékesítése,
- az egyházi személyek nyugdíjpénztára,
- a hitéleti tevékenységért kapott pénzekről (egyházi 1%, ingatlanjáradék, adományok) senkinek nem kell számot adni; csak a közcélú tevékenységről kapott normatív és pályázati pénzekről kell rendes könyvelést vezetni,
- az állam jogot ad az egyházaknak a jogszabálytervezetek véleményezésére (22.§),
- az egyházak, a szertartások és a szent helyek fokozott szabálysértési és büntetőjogi védelmet kapnak,
- az egyház az állami iskolákban hittant tarthat és az iskola köteles helyiséget és időpontot biztosítani, továbbá a hitoktatók bérét az állam fizeti (24.§ (1)),
- az egyház az állami felsőoktatási intézményekben hitéleti tevékenységet folytathat (24.§ (1))
- az egyház kórházi, tábori és börtönlelkészi szolgálatot végezhet,
- copyrightot („fokozott jogvédelmet”) kap a nevére, szertartásaira, jelképeire (25.§), illetve fokozott védelemben részesülnek „szent helyei”.
Van viszont egy fontos fogyasztóvédelmi kikötése a törvénynek: Amikor egyházi személy nem egyháztag részére végez szolgáltatást, amely akár közvetetten kapcsolatba hozható az egyházával, akkor köteles ezt a szolgáltatás nyújtása előtt nyilvánvalóvá tenni (25.§ (2)).
A törvény itt olvasható: http://www.magyarkozlony.hu/pdf/11546