Előszó: Ez itt nem mélyen szántó, tudományos igényű és alapos filozófiai előképzettséget megkövetelő fejtegetés a vallásos hitről és az attól való mentességről, hanem néhány instant válasz a legalapvetőbb kérdésekre és érvekre, amelyekkel az ember szembetalálja magát, ha kritizálja a vallásokat és/vagy felvetődik, hogy nem hisz istenben (ergo a terminológia tekintetében sem következetes). A felvetések egy része isten létére/nemlétére vonatkozik, másik része inkább a vallás társadalmi hasznosságára. Persze ateistából is sokféle van, és sokan nyilván teljesen másképpen próbálnák megragadni és átadni az ateizmus, illetve az agnoszticizmus legfontosabb gondolatait.
Európaiként persze a zsidó-keresztény kultúrkörből indulok ki, mert mégis ezt ismerem a legjobban, de az érvek és felvetések zöme olyan, hogy a „kereszténység” helyére más vallás/hit/isten/tételes vagy dogmatikus világnézet is behelyettesíthető.
Egyáltalán hogy lehet valaki ateista, hogy lehet nem hinni?
Gondolj bele: a legtöbb isten tekintetében te is ateista vagy – nem hiszel Zeuszban/Asztartében/Íziszben/Visnuban/Allahban/Jehovában/Egyszarvúban/Spagettiszörnyben. Ezerféle isten van, és téged (ha hívő vagy) csak egy választ el az ateistáktól :-)
Hiába mondod, hogy dehát ezek nem létező istenek, hamis hitek és hazug vallások – aki bennük hitt, ugyanolyan őszintén hitt bennük, mint te a tiédben, és a te érveidre hasonló válaszokat adhatna, mint te az ateistáknak.
Az ateizmus is csak egy vallás, és az ateisták is hívők
Ha a „nem hiszek istenben” egy vallás, akkor a „nem focizom” egy sport és a bélyegnemgyűjtés egy hobbi.
Kapard elő nyelvtantudásodat és nézd meg ezt a két mondatot: „Nem hiszek istenben” és „Hiszem, hogy nincs isten”. Az első a „hívésről” állít valamit (az állítmányt tagadja), a második isten létéről. A második mondat alanya valóban „hisz”, de az ateisták zömétől inkább az első mondatot fogod hallani (beleértve a fundamentalista keresztények mumusát, az állítólagosan fundamentalista ateista Richard Dawkinst) – leginkább úgy gondolják, nincs ok, amiért istenben higgyenek, de nem zárják ki eleve, hogy meg lehetne őket győzni ennek ellenkezőjéről. Szemléltetés céljából Dawkins azt vetette fel, hogy a megingathatatlan istenhit és a megingathatatlan ateizmus egy 1-10-ig terjedő skála két végpontja, amelyek között a "erősen hiszek, de nem zárom ki teljesen, hogy nincs igazam", a "hiszek, de lehet, hogy nincs igazam", a "fogggalmam sincs", a "nem igazán hiszem, hogy lenne", a "szerintem valószínűleg nincs", az "elég biztos vagyok abban, hogy nincs, de persze nem zárható ki teljesen, hogy tévedek" álláspontok helyezkednek el (persze jó természettudósként mindenhez számértéket rendelt :-))
Bizonyítsd be, hogy nincs Isten!
Bizonyítsd be, hogy nincsen sárga-lila-zöld csíkos, rózsaszín pöttyös egyszarvú (a klasszikus példa amúgy Bertrand Russel teáskannája, amely a Föld körül kering), majd az „egyszarvú” szót cseréld le arra, hogy „Isten”. – Valaminek a nemléte nem igazán bizonyítható, ellenben egy létezőnek a létezését jellemzően bizonyítani lehet.
Visszakérdezek: számodra mi bizonyítaná, hogy a te istened nem létezik?
Vannak ateista felvetések arról, mivel lehetne bizonyítani egy adott isten létezését. Sam Harris pl. közölte, felírt egy 30-jegyű számot és betette egy borítékba, amelyet lezárt. Ha valakinek az istene megmondja, mi az a szám, ígéri, publikálni fogja az eredményt. – Szerintem egyébként úgy lenne fair, ha a kísérletet tevőnek vállalnia kellene, hogy esetleges kudarcát ellenbizonyítéknak tekinti és megtagadja addigi istenét.
Csak az lehet ateista, aki nem ismeri a vallást.
Ahhoz, hogy legitim módon ne higgyek abban, hogy létezik a már említett sárga-lila-zöld csíkos, rózsaszín pöttyös egyszarvú, nem muszáj zoológiából doktorálnom.
Nyilván olyan ateista is van, aki nem ismeri a vallás(ok)at/vallásodat és merő tudatlanságból és érdektelenségből ateista – de a hívők között is találsz, akik csupán azért hisznek, mert ezt szokták meg (esetleg mert életük egy gyengébb pillanatában egy vallási közösségnél találtak „otthonra”). Ha erre azt mondod, hogy dehát ezek nem igazi hívők, akkor ugyanannyi joggal én is mondhatom, hogy dehát azok nem igazi ateisták :-). Ugyanakkor sok ateistát találsz, aki alapos ismeretekkel rendelkezik nemcsak a keresztény, hanem más vallásokról és szentkönyveikről is, és sokkal műveltebb ezen a területen, mint mondjuk a keresztények zöme. Azonban aki nyíltan vallásmentes, nagy valószínűséggel borzasztóan uuunja a megtérítési kísérleteket, mert már ezerszer hallotta ugyanazokat az érveket.
Úgy őszintén: te valóban azért választottad a te hitedet az összes többi felett, mert az összeset alaposan áttanulmányoztad és a lehető legszélesebb körű ismeretek birtokában döntöttél, vagy csak éppen az utadba kerülő vallási közösségek vagy istenek közül ez volt a legszimpatikusabb, itt fogadtak be (ha most az isteni sugallat jönne elő, mint érv: miből gondolod, hogy isteni?) Ahogyan a legelső kérdésben is, itt sem közted és az ateisták között van az ellentét, hanem közted/a te közösséged és mindenki más között. – Úgy érzed, túl „konkrét” hitet tételezek fel rólad? A te istened sokkal elvontabb, és nem is ez a lényeg? – Akkor is marad a kérdés: Mi alapján választottad magadnak ezt az elvont istent a többi felett?
És az erkölcs?
Nem emlékszem, hogy Bertrand Russel vagy G.B. Shaw mondta-e (és mivel ez nem tudományos igényű fejtegetés, nem keresem meg a pontos hivatkozást :-)), hogy jó ember jót cselekszik, rossz embert rosszat, de azt, hogy jó ember rosszat tegyen, csak a vallás révén lehet elérni.
Persze bizonyára van, akit csak az istenfélelem tart vissza a bűnözéstől, de ezeket az embereket én úgy őszintén nem tekinteném erkölcsi példaképnek.
Komolyan: ha holnap megbizonyosodnál arról, hogy nincs isten, akkor egyből rablógyilkossá válnál?? És ezért még tiszteljelek is???
De Hitler/Sztálin/akárki ateista volt, és az ateista kommunisták is micsoda szörnyűségeket követtek el! – Einstein is hitt Istenben!
Ezzel az érvvel több baj is van. Előszöris: ebből ugyanúgy nem következik az, hogy minden ateista gonosz, mint abból, hogy a vallások nevében bűnöket követtek el, sem következik, hogy az adott vallás önmagában és minden egyes követője külön-külön gonosz lenne. Másodjára: Hitler élete végéig a katolikus felekezethez tartozott (és a katolikus egyház sem közösítette ki), az SS egyenruhájának övcsatján az áll, hogy „Gott mit uns” (Isten velünk van), ráadásul a nácik egy vezető csoportja (Himmler körül) összeeszkabáltak maguknak valamilyen sajátos, buddhista beütésű vallást és Tibetet tartották szentföldnek (a jelenlegi Dalai Láma nevelője egy Harrer nevű tibetrajongó náci volt). Sztálinnal pedig éppenséggel minden egyházi iskola bezáratása mellett lehetne érvelni, hiszen papok nevelték, sőt állítólag papnak készült, és lám, micsoda tömeggyilkos lett az egyházi iskola növendékéből. De ami a legfontosabb: amit elkövettek, azt nem ateizmusukra hivatkozva, hanem éppenhogy fanatikus hitükből fakadóan tették.
Ami Einstein hitét illeti: valami igen elvont istenszerűségben valóban hitt, azt viszont nagyon határozottan kijelentette, hogy „személyes istenben” (akihez pl. imádkozni lehet) nem hisz.
De még egyszer: abból, hogy xy hitt vagy nem hitt, semmi nem következik isten létét vagy nemlétét illetően!
Ha igaz, hogy nem számít a jó vagy rossz példa, akkor miért szeretik az ateisták kiemelni az egyházak bűneit?
Leginkább talán azért, hogy rámutassanak arra, az egyházak nem olyan erkölcsbajnokok, mint amilyennek szeretik magukat beállítani, amikor arra hivatkoznak, hogy ők az erkölcs letéteményesei. Magyarán: söpörjenek a saját portájuk előtt – amíg saját házuk táján nem tudnak rendet tartani, addig nem lesz belőlük hiteles példakép vagy forrás.
Szóval az a bajunk, hogy folyton ránk akarnak tukmálni mindenféle vallásos cuccokat (az ünnepektől kezdve a kötelező vasárnapi munkaszüneti napon át a családi programokig, sőt, van, ahol nincs a közelben nem egyházi iskola).
De kell egy biztos pont! Nem járható út az erkölcsi relativizmus!
No de melyik az a biztos pont? A Biblia tanításai? Gondolj bele, a Bibliában sok olyan erkölcsi tanítás is van, ami számodra is teljesen elfogadhatatlan (az Ószövetségben különösen, de az Újszövetségben is találhatsz, ha keresel). A neked nem tetsző tanításokról nagy valószínűséggel azt fogod közölni, hogy „átvitt értelemben” kell értelmezni, „nem ez a fontos”, vagy „ezt történelmi kontextusában kell értelmezni”. Csakhogy itt már te lépsz be mint olvasó és értelmező, te értelmezel (vagy választasz egy értelmezést), és te döntöd el, mit kell értelmezni és hogyan, mit kell történeti kontextusba helyezni, illetve mi az, ami „önmagában”, úgymond értelmezés nélkül is helytáll.
Te magad is „válogatni” vagy kénytelen, és a legelső választásod az volt, hogy a Bibliát elfogadtad különösen értékes és biztos igazságokat tartalmazó könyvnek. Más vallású ember más könyvet választott, sőt, hasonló vallású ugyanannak a könyvnek más részeit emeli ki igaznak, és más részekről fogja közölni, hogy csak átvitt értelemben igaz!
És itt most a „Biblia” szó helyére bármely egyén vagy közösség szent könyvét vagy értékrendjét illesztheted be.
Az, amit te „biztos pontnak” tartasz, egy választás (és részben a véletlen) eredménye, és attól, hogy a választás tényét elleplezed (vagy elnevezed isteni sugallatnak), még nem fogsz biztosabb alapokon állni, mint az, aki nem egy előre kiválasztott könyvből/hitrendszerből indul ki, hanem esetről esetre, az adott szituációban próbálja az etikailag legjobb döntést hozni - felelőssége teljes tudatában és anélkül, hogy másra hárítaná a döntést.
Elismerem, hogy a viszonylagosság gondolata, a bizonytalanság ijesztő lehet (jó társaságban vagy: a pápa is folyton a relativizmus szörnyűségét hajtogatja). De az erkölcsi relativizmust nem az ateisták, a szekulárisok vagy egyéb istentelen népek „csinálják”, hanem ez elkerülhetetlen: sokfélék vagyunk, és nem mindenben értünk egyet. Még egy adott felekezeten/hívőközösségen belül sem. Arra vagyunk "ítélve", hogy próbáljunk egyezkedni, mi az, amit szinte mindannyiunk szerint feltétlenül bűnüldözni kell (ilyen jellemzően pl. a fegyveres rablás), és melyek azok a vitás kérdések (ezek legtöbbször az egyént legmélyebben érintő személyes ügyek), amelyekben nem tudunk megegyezni, és amelyek emiatt jobb az érintett lelkiismeretére bízni. Ezt illetően Paolo Flores d'Arcais úgy fogalmazott, hogy mivel a szekuláris/világi etika tisztában van azzal, hogy nincs egyértelmű biztos pont, kevésbé esik kísértésbe, hogy másra ráerőltesse döntéseit (a vallás-alapú etika számára ez épp azért nehezebb, mert azt hiszi, az egyetlen igazság birtokában van).
Én megtapasztaltam az Istent és ezért tudom, hogy van.
Erre talán maga Freud mondott olyasvalamit, hogy ha egy egyénnek vannak tévképzetei, akkor ezt neurózisnak hívjuk, ha egy csoportnak, akkor vallásnak. Komolyan: mi alapján tudod _biztosan_ megkülönböztetni, hogy nem hallucinálsz?
De hát a természet/művészet stb. szépsége mögül átsejlik Isten!
Nem kell nekem nimfák létezésében hinnem, hogy élvezni és értékelni tudjam a természet vagy egy műalkotás szépségét, fenségességét. (Ellenben bizonyos istenfajták élvezhetetlenné teszik a világ minden szépségét – van, akinek a szépség, a művészet mögül az ördög sejlik át).
Isten sokak számára vigaszt jelent, nem szabad megfosztani őket ettől
Ebből nem következik semmi arra nézve, hogy Isten létezik-e. Ha ez valakinek vigasz, eszem ágában sincs megfosztani őt ettől, amíg nem erőlteti ezt másokra, és nem gondolja, hogy ettől ő értékesebb ember (egy ateista/agnosztikus valószínűleg valahogyan úgy lesz ezzel, mint egy kerekesszékkel: adott esetben óriási segítség, de valahogyan mégis jobb, ha az embernek nincs erre szüksége). Amikor engem ért veszteség, speciel kimondottan irritált, hogy a gyászban vallásos baromságokkal (sorry, de ezt éreztem) traktálnak.
De a társadalmi összetartozáshoz elengedhetetlen a vallás, és ezért az államnak valláspártinak kell lennie!
Ez megint nem isten létéről/nemlétéről szól, és azért igencsak machiavellista, a polgárokat lekicsinylő elképezés az az ötlet, hogy az igazságtartalmától függetlenül vallással tartsuk össze (vagy sakkban) a társadalmat (l. még Marx, aki úgy fogalmazott, hogy a vallás a nép ópiuma - valóban igaza lenne?)! A vallás felértékelése ráadásul, ha komolyan veszik, éppen a társadalmi összetartozás tekintetében igencsak kockázatos, amennyiben nagyon is megosztó tud lenni, és vérre menő harcokat is vonhat maga után.
Éppen erre megoldás az a valójában most is csupán részlegesen alkalmazott, de még így is bevált eszköz, hogy az állam kívül tartja magát a vallási ügyekből, magyarán a vallás magánügy. Persze mivel van az államnak is felelőssége a polgárai iránt, adott esetben védelmükre kell kelnie egy vallási közösség ellenében is, például amikor lelki sérültekkel élnek vissza, öngyilkosságba kergetik tagjaikat, gyermekeket bántalmaznak fizikailag és/vagy szexuálisan, vagy „csak” megakadályozzák őket abban, hogy az adott vallástól idegen álláspontokat, véleményeket megismerjenek, vagy "tiltott" tudásra tegyenek szert.
És ha mégis van Isten?
Melyik??
Blaise Pascal francia filozófus vette fel azt az érvet, hogy azért érdemes úgy élni, mintha hinnénk, mert ha mégis van Isten, mégis üdvözülhetünk. Az a baj ezzel az érvvel, hogy abból indult ki, csak a keresztény isten van/nincs (persze teológiai probléma is van vele: az feltételezi, nem kell őszinte hit az üdvözüléshez). Visszakanyarodtunk az első kérdéshez: mi alapján éppen ez az isten?? Mire megyek mondjuk valamilyen keresztény felekezettel, ha utólag kiderül, hogy a húsvéti sonkával buktam el az üdvözülést?
Ateistaként, illetve agnosztikusként _definíció_szerint_ legalább abban lehetek biztos, hogy nem imádtam hamis istent! :-)