Az, hogy falaztak. A legújabb hírek szerint maga a pápa is - legalábbis az ő aláírása szerepel egy 1985-ös levélen, amelyben egy amerikai egyházmegye 1981-es megkeresésére válaszolt, elutasítva egy szexuális bántalmazásért elítélt pap tisztségétől való megfosztását, azzal, hogy az ilyesmit jól meg kell fontolni. 
Az oaklandi egyházmegye egy 1978-ban két fiú megkötözése és szexuális bántalmazása miatt három év elfüggesztettre ítélt papnak a felmentését kérte. Az AP hírnügynökségnek eljuttatott levelek tanúsága szerint az egyházmegye és a Vatikán hosszasan levelezett arról, hogy az egyházra nézve vajon a papi státusz visszavonása vagy a pap megtartása eredményezne-e nagyobb botrányt (a gyermekvédelemről a beszámoló szerint nemigen esett szó). A Ratzinger által aláírt levél (amelyet persze nem biztos, hogy aláírás előtt el is olvasott, bár az őt régről ismerő Hans Küng svájci teológus szerint Joseph Ratzinger a kézi vezérlést részesíti előnyben és az ügyvitel minden részletébe beleszól) is épp azt fejtegeti, hogy az illető pap még igen fiatal, ezért eltávolítása túl nagy feltűnést keltene, az ilyen ügyek kezelésénél pedig az egyház egészére kell tekintettel lenni. 

Magukat a bántalmazási vádakat már alig lehet nyomon követni, szinte minden hétre jut újabb, az USA mellett Írország, Németország, Ausztria és Olaszország egyházi intézményeiben bántalmaztak gyerekeket. Közülük sok vád évtizedekkel ezelőtti esetekről szól, amelyek büntetőjogi szempontból Európában el is évültek. Felvetődött ugyan az elévülési idő meghosszabbítása, de többen rámutattak arra, hogy ez a bántalmazottaknak sem kedvez feltétlenül, hiszen évtizedek elteltével már nagyon nehéz bizonyítani, ami történt, ezért sok vádlottat bizonyítékok hiányában kénytelenek lennének felmenteni. Számos áldozat mégis csak most, annak láttán, hogy nincs egyedül, szánta rá magát és büntetőjogi felelőssége tudatában tett szabályos nyilatkozatban részletezte sérelmeit és vádjait. 
Számos áldozat pedig egyáltalán nem most jelentkezik először. Éppen ezek az esetek mutatnak rá a probléma lényegére: nem az a legnagyobb baj, hogy vannak gyermekbántalmazó papok, hanem az, hogy az egyház még akkor is védte és védi őket, amikor bűnösségük bebizonyosodott, és nem feltétlenül erőlteti meg magát, amikor a megismétlést kellene megakadályozni - sőt, adott esetben felülről állíttatják le az eljárást. Annak árán is, hogy más gyerekek is áldozatul esnek. Az ír katolikus egyház vezetőjéről, Sean Bradyről kiderült, hogy a hetvenes években részt vett egy olyan tárgyaláson, amelyen hallgatásra kötelzeték az áldozatokat. Az elkövető, Brendan Smyth folytatta a gyermekbántalmazást, mígnem az 1990-es években állami bíróság lecsukta, több mint húszrendbeli nemi erőszakért. Nemrég egy egyházi vizsgálóbizottság egy elzárt ír egyházi irattárban olyan mennyiségben talált panaszleveleket, hogy a bizottság maga is elképedt. Németországban éppen a mostani pápa püspöki idején esett meg, hogy gyerekek sérelmére elkövetett bűncselekmények miatt elítélt papot rövid időn belül hittanoktatással és egyéb gyerekprogramok megszervezésével bíztak meg - vissza is élt a lehetőséggel. A New York Times olyan iratokat tett közzé, amelyek azt bizonyítják, hogy a Vatikán "miniszterelnöke", Tarcisio Bertone maga állíttatott le egy bántalmazás miatt az USA-ban indított belső fegyelmi eljárást Lawrence Murphy ellen, aki kétszáz siket fiút bántalmazott az USA-ban. Schönborn osztrák főkatolikus szerint a kilencvenes években a Vatikán akadályozta meg (bár szerinte nem Joseph Ratzinger ráhatására), hogy elődje, a fiúkat molesztáló Hans Hermann Groer ellen végigvigyék a megkezdett eljárást. A jelek szerint többnyire azonban "csak" annyi történt, hogy ha egy pap ellen sok volt az ilyen tartalmú panasz, áthelyezték máshová (úgy, hogy az új közvetlen elöljárót sem feltétlenül tájékoztatták az illető előéletéről, így aztán az elkövető hamar jutott új áldozathoz).

Míg egyes helyi egyházi vezetők igyekeznek megnyugtatni a kedélyeket segélyvonalak felállításával és némi mea culpával (a hasonló problémák megelőzésére tett konkrét intézkedésekről egyelőre nincsenek hírek), a Vatikán maga egyelőre nem bírt kielégítő választ adni. Nincsenek megelégedve sem az áldozatok, sem a hívők egy része azzal, ahogyan a katolikus egyház felsővezetése reagál az őt ért vádakra (annak ellenére, hogy az egyház elvben elítéli és saját belső rendelkezései szerint üldözi is - mondom, elméletben). Most épp a húsvéti Urbi et orbi (a Városnak és a Világnak kiadott) áldásszertartás menetét megszakítva egy főpap lényegében jelentéktelen fecsegésnek minősítette az egyházat ért vádakat, az áldozatok sérelmeit. Nem meglepő, hogy az áldozatok nem így érzik. 
Az ír katolikusoknak küldött pápai üzenet sem aratott egyöntetű tetszést, épp azért, mert míg a pápa osztozik a fájdalomban és imádkozik az áldozatokért, az egyház által elkövetett mulasztásokról nemigen esett szó. A védekezésül felhozott érvek a probléma lényegét nem érintik. 
Voltak olyan vatikáni nyilatkozatok, amelyek rosszindulatú médiakampánynak tartják az egészet (sőt, egy német főpap a zsidóüldözéshez hasonlította az ügyekről való tájékoztatást - kénytelen volt bocsánatot kérni). Nem éppen innovatív ötlet, elvégre a "ha nem beszélnek róla, nincs is" stratégiát követte az egyház eddig is: egy egyházi rendelkezés szerint ugyanis kiközösítés (magyarul: örök kárhozat) jár annak (beleértve magát az áldozatot is), aki ilyen esetekről az illetékes egyházi személyen kívül másnak is beszámol a történtekről. Ettől azonban nem válik meg nem történtté a bántalmazás, és ami még rosszabb, nem akadályozzák meg az újabb bűncselekményeket. 
Volt, akinek megint a legfrissebb bűnbak, azaz az ateisták meg a szekularizált és átszexualizált világ jutottak eszébe, aminek túl sok értelme megintcsak nincs. (Csak találgatni tudok: Az elmúlt évtizedekben tömegesen álltak papnak az ateista pedofilok? Avagy a gaz ateisták hívőt játszva és szexuálisan vonzó gyermekeiket prédául dobva rossz útra térítik a papokat? Annyira gyenge jelleműek a papok, hogy egy ateista láttán vallásos szülők gyermekén tesznek erőszakot? A világ hívságainak és a gyermekek szexuális "vonzerejének" nem bírnak ellenállni a papok, míg a normál vallásos és vallástalan állampolgárok úgy 95%-ának ez nem okoz különösebben gondot?)
Megjegyezték, hogy gyermekbántalmazások nemcsak a katolikus egyházban fordulnak elő, hanem más felekezeteknél, a családban és világi iskolákban is. Ez így is van: nem csak a hívőnek a pap iránti bizalommal visszaélve lehet gyerekeket bántani, hanem bármilyen bizalmas kapcsolattal vissza lehet élni - csakhogy más bántalmazó mögött nem áll egy olyan szervezet, amely kivonja a bűnözőt a törvények és a jogszolgáltatás alól, hogy áthelyezze máshová, ám hasonló munkakörbe, ahol újból kezdheti. Ez a magyarázat emellett ugyanott is sántít, mint az előző: és akkor miben is áll az egyház erkölcsi fölénye? 
Közben védeni próbálják az egyházon belül is támadott papi nőtlenséget is. Persze felszínes lenne a cölibátust okolni (és ha ez lenne az oka, a megoldás is könnyű lenne), hiszen sok pap egyszerűen (régebben) házvezetőnőt vagy (manapság inkább) barátnőt tart, magyarán a cölibátustól valóban nem muszáj egyből bűnözővé válni (már feltéve, hogy a házvezetőnő/barátnő valóban szabad akaratból megy bele a kapcsolatba). A feministák már rég rámutattak arra, hogy a nemi erőszak nem a szexről, hanem az erőszakról szól. És az egyházi személyeket nem csak a "pedofíliával", hanem "egyszerű" verésekkel is vádolják (legújabban a pápa inkább éles, mintsem találó megfogalmazásairól ismert barátja, Walter Mixa német püspökről nyilatkozták, hogy a 90-es években a plébániájához tartozó nevelőotthon tizenéves lakóit verte időnként kékre-zöldre). 
A homoszexualitás semmivel nem inkább oka a bántalmazásoknak, mint a cölibátus, két okból sem: egyrészt, mert a "homoszexuális kapcsolat" nem tartalmaz sem gyereket, sem bántalmazást (hanem két egyetértő felnőtt viszonya), másrészt, mert a bántalmazások nem csak azonos neműek sérelmére történtek. Külön történet a papok által felnőtt nők ellen elkövetett visszaélések, lelki zsarolás és fizikai erőszak, dehát ez kevésbé médiaképes, már csak azért is, mert nemcsak az egyház, hanem a közvélemény is hajlamos ilyenkor a nőket hibáztatni, így aztán a felnőttként kihasznált nők inkább csendben maradnak. 
Más kérdés, hogy a nőtlenség miatt a papi pálya arányaiban nyilván inkább azoknak a hívő tini fiúknak és fiatal férfiaknak tűnik vonzónak, akik azt tapasztalják magukon, hogy nem igazán vonzzák őket a velük egykorú lányok és fiatal nők. Azaz épp fordítva, nem a cölibátus az ok, hanem a pályaválasztás az eredmény, és épp ezért fontos lenne, hogy a katolikus egyház nyílt és racionális viszonyt alakítson ki a nemiséggel kapcsolatban akkor is, ha amúgy ragaszkodik a szexnek a házasságra-gyereknemzésre való korlátozásához. Célszerű lenne ugyanis, hogy a férfiaknak a szexuálisan gyermekekhez vonzódó 1%-a ezzel a hajlamával tisztában lenne és nem olyan pályát választana, ahol ennyire ki van téve a kísértésnek.

A változó világ, a szekularizáció és a szexuális forradalom valóban fontos szerepet játszik a dologban: de nem abban, hogy megtörtént, ami megtörtént (mert ilyesmik korábban, a hatvanas-hetvenes évek előtt is történtek), hanem abban, hogy nehezebb eltussolni a csúnya dolgokat, részben mert az egyházon kívül is van élet, szó és média, részben, mert a nemiségről is nyíltabban, kevesebb szégyennel tudunk beszélni. 
Kinyílt a világ, túllátunk a saját falunk és felekezetünk határain, össze tudjuk hasonlítani őket, ezért már nem elég, hogy a katolikus egyház állítsa, hogy jobb minden másnál - be is kell bizonyítania: állnia kell az összehasonlítást más felekezetekkel és "felekezetlenségekkel", azaz nem vallásalapú világnézetekkel, értékrendekkel. A pápa által sokat szidott relativizmus nem "haladható meg" - vannak ugyan rezsimek, amelyek ilyesmivel próbálkoznak, de Kínában is, Iránban is lyukacsos a cenzúra, és még a szabadnak nem éppen nevezhető Afganisztánban is időnként életüket is kockáztatva is tanítanak a Koránnál többet a kislányoknak. 

Persze mindennek teológiai háttere is van: a katolikus egyház tanítása szerint üdvözülni csak az egyházban lehet. Ebben a paradigmában értelemszerűen maga az egyház a legeslegfontosabb, hiszen értékben mi múlhatná felül az üdvösséget? Mit számít néhány kisfiú és kislány (vagy a más véleményt nyilvánító elhajló) szenvedése, amikor az emberiség örök üdvösségéről van szó? Nem csoda, hogy Joseph Ratzinger levele nem a gyermekek evilági jóléte, hanem az egyház evilági tekintélye körül forog. Csak arról feledkezett meg - hogy megváltozott a világ, és erkölcsileg hiteltelen, aki a saját portáján nem tart rendet.   

http://hosted2.ap.org/COGRA/d30f3f32e9d849979111e891380b64db/Article_2010-04-09-US-Pope-Church-Abuse/id-59abdbe62dfd4095ad63aaca93114091
http://www.stern.de/panorama/ostermesse-in-rom-beleidigung-aller-missbrauchsopfer-1556023.html
http://www.independent.ie/national-news/stunning-flood-of-claims-held-in-secret-diocesan-archive-2114101
http://tessera2009.blogspot.com/2010/03/sexual-abuse-of-women-in-church.html
http://www.nytimes.com/2010/03/26/world/europe/26church.html?pagewanted=1
http://www.swissinfo.ch/eng/news/international/Pope_signals_wont_be_intimidated_by_abuse_critics.html?cid=8570448
http://www.tagesanzeiger.ch/wissen/medizin-und-psychologie/Paedophilie-kann-man-nicht-heilen-aber-erfolgreich-behandeln/story/26838177?track
http://www.taz.de/1/debatte/kommentar/artikel/1/die-macht-des-zoelibats/