Németország kormánya is alaposan megkurtította a költségvetést. Csökken a munkanélküliek támogatása, a szociális ellátások és a családoknak juttatott támogatás összege. A Der Spiegel című hetilap szerint azonban van egy tétel, amelyen nem spórolnak: az egyházi tisztviselők bérén.
Németországban az állam szedi be az egyházadót: akit valamely bevett egyház tagjaként nyilvántartanak, annak jövedelmét egyházadó is terheli, amit az állami adóhivatal az egyházaknak továbbít. A prelátusok bérét azonban ezen felül, a más vallásúak és felekezethez nem tartozók adójából fedezik. Nem kis összegekről van szó: 2009-ben ezek közel félmilliárd eurót tettek ki. Az egyházak enélkül sem kis összegekből gazdálkodnak: Bajorország katolikus egyházkerületeinek bevétele évi 1,2 milliárd euró, a Bajor Szabadállam mégis további 65 millió eurót biztosít az öt püspök, két érsek, 12 segédpüspök, 60 kanonok és 33 papneveldei nevelőtanár munkabérére. Az evangélikus egyház 21 milliót kap ugyanerre a célra. Baden-Württemberg tartományban 49-49 milliót tett ki a prelátusok bére. Észak-Németországban az összegek valamivel alacsonyabbak, Alsó-Szászországban 30 millió jut az evangélikusokra, 7,6 millió euró pedig a katolikus tisztviselőkre.
A Der Spiegel az egyházakat is megszólaltatta a kérdésben, amelyek ezeket a juttatásokat természetesnek tartják, hiszen ezek az egyházi birtokok 1803-as államosításáért cserében járnak. Ez azonban ebben a formában nem egészen pontos, ahogyan a német humanisták egyházfinanszírozási szakértője rámutatott. Az 1803-as birodalomátalakítás államosításai nemcsak az egyházi birtokokat érintette (amelyekkel a franciáknak átadott területekért kárpótoltak nemeseket), hanem egy korábban közvetlenül a királynak alárendelt nemesi réteget is. A mainzi püspök megőrizte státuszát, és a világi urakat ellenben kötelezték a katedrálisok fenntartására. A lelki és szociális gondozást végző intézmények fennmaradtak. Ellenben a megszüntetett egyházi birtokok nagy része nem képezte az egyház tulajdonát, hanem hűbéri birtok volt, azaz az egyház nem tulajdonosa, hanem haszonélvezője volt, és a birtokot a hűbérúr bármikor visszavehette, akár minden kárpótlás nélkül is. Az érintett egyházuraknak megfelelő színvonalú életvitelt biztosító, személyre szóló és csak halálukig járó életjáradékot biztosított az állam, hiszen nem csak püspökök voltak, hanem nemesek is, akiket nem lehetett csak úgy az utcára tenni.
Az már más kérdés, hogy akkoriban senki nem gondolta, hogy az egyházi lobbizás sikerének köszönhetően 200 év múltán is az állam fogja kipengetni a püspökök igen szép összegű személyi bérét, sőt, elvben az alkotmány is úgy rendelkezik, hogy ezt a gyakorlatot meg kell szüntetni.
www.spiegel.de/politik/deutschland/0,1518,699422,00.html
hpd.de/node/9681
