Christopher Hitchens, a Vanity Fair Nagy-Britanniából az USA-ba áttelepült, többek közt éles és nyílt valláskritikájáról híres publicistája áttételes nyelőcsőrákban szenved. Amerika keresztényei azon vitáztak, hogy akkor most imádkozzanak érte vagy sem, de a "zuhanó repülőn nincsen ateista" című elképzelésben bízva közösen reménykednek abban, hogy Hitchens halálos ágyán még megtér.
Hitchens esze azonban még vág, és egy beszélgetésben a minap kifejtette, hogy ép elmével erre aligha fog sor kerülni (annál is inkább, mert korábban is szembesült már életveszélyes szituációkkal) - azt persze nem tudja kizárni, hogy elborult elmével, gyógyszerektől kábultan a valláshoz menekül, de ez már nem ő lenne. Egy kommentátor arra mutatott rá, hogy ebben a kérdésben két teljesen eltérő szemlélet nyilvánul meg. Illusztrációként Primo Levi Akik odavesztek és akik megmenekültek című könyvéből idézi többek közt ezt a részt: "Ilyen körülmények közt [ateistaként a halállal szembeülve] egy ima nemcsak abszurd lett volna (milyen jogon kérhetnék? és kitől?), hanem istenkáromló, obszcén, a lehető legnagyobb tiszteletlenség, amit egy hitetlen elkövethet." [Saját fordítás, az idézett angol fordítás alapján - SzF]. Hitchens és Levi úgy látja, hogy az ember nem szenvedésében és haldoklásában szűkölködve igazi önmaga, hanem akkor, amikor képességei teljes birtokában van, és a halálfélelemtől rettegő ember nem egy megbízható forrás. Azoknak a vallásosaknak a számára azonban, akik a halálos ágyon való megtérülésnek is örvendenek, a szenvedés különösen értékes belátásokat hordoz; a vallásos hit elfogadása az, ami számít, még akkor is, ha ez csupán egy nyomorúságos állapot eredménye.
- Avagy: ki tulajdonít milyen értéket a kínzás alatt tett vallomásnak?