(Kicsit csiszoltam a négyéves 1*1 című íráson.)
Bevezető:
Ez nem mélyen szántó, tudományos igényű és alapos filozófiai előképzettséget megkövetelő fejtegetés a vallásos hitről és az attól való mentességről, hanem néhány instant válasz a legalapvetőbb kérdésekre és érvekre, amelyekkel az ember szembetalálja magát, ha bírálja a vallásokat és/vagy felvetődik, hogy nem hisz istenben.
Európaiként értelemszerűen a kereszténységből indulok ki, mert mégis ezt ismerem a legjobban, de az érvek és felvetések zöme olyan, hogy a „kereszténység” helyére bármely más vallás/hit/isten/dogmatikus világnézet is behelyettesíthető.
Egyáltalán hogy lehet valaki ateista, hogy lehet nem hinni?
Gondolj bele: a legtöbb isten tekintetében te is ateista vagy – nem hiszel Zeuszban/Asztartében/Íziszben/Visnuban/Allahban/Jehovában/Egyszarvúban/Spagettiszörnyben. Ezerféle isten van, és téged (ha hívő vagy) csak egyetlen egy választ el az ateistáktól :-)
Hiába mondod, hogy dehát ezek nem létező istenek, hamis hitek és hazug vallások – aki bennük hitt, ugyanolyan őszintén hitt bennük, mint te a tiédben, és a te érveidre hasonló válaszokat adhatna, mint te az ateistáknak.
Az ateizmus is csak egy vallás, és az ateisták is hívők
Ha a „nem hiszek istenben” egy vallás, akkor a „nem focizom” egy sport és a bélyegnemgyűjtés egy hobbi (vagy Bill Maherrel: "akkor az önmegtartóztatás egy szexpóz").
Kapard elő nyelvtantudásodat és nézd meg ezt a két mondatot: „Nem hiszek istenben” és „Hiszem, hogy nincs isten”. Az első a „hívésről” állít valamit (az állítmányt tagadja), a második isten létéről. A második mondat alanya valóban „hisz”, de az ateisták zömétől inkább az első mondatot fogod hallani (beleértve a vallások épp aktuális mumusát, az állítólagosan fundamentalista ateista Richard Dawkinst) – leginkább úgy gondolják, nincs ok, amiért istenben higgyenek, de nem zárják ki eleve, hogy meg lehetne őket győzni ennek ellenkezőjéről, csak roppant valószínűtlennek tartják (főleg, amikor a 800. hívő akarja őket megtéríteni ugyanazokkal az "érvekkel"). A művelt ateista a deizmus tekintetében (= isten megteremtette a világot, de a teremtés pillanatától már nem avatkozik be semmibe), agnosztikus állásponton van (mondjuk, Stephen Hawkins fizikust kivéve, aki szerint az ősrobbanás fizikájából levezethető, hogy nincs teremtő isten sem). Szemléltetés céljából Dawkins azt vetette fel, hogy a megingathatatlan istenhit és a megingathatatlan ateizmus egy 1-10-ig terjedő skála két végpontja, amelyek között a "erősen hiszek, de nem zárom ki teljesen, hogy nincs igazam", a "hiszek, de lehet, hogy nincs igazam", a "fogggalmam sincs", a "nem igazán hiszem, hogy lenne", a "szerintem valószínűleg nincs", az "elég biztos vagyok abban, hogy nincs, de persze nem zárható ki teljesen, hogy tévedek" álláspontok helyezkednek el (persze jó természettudósként mindenhez számértéket rendelt :-))
Ateista, agnosztikus, szekuláris?
Némi leegyszerűsítéssel (mint mondtam, ez nem filozófiai értekezés): a három szó három különböző dologra vonatkozik. Az "ateista" mai jelentésében egy személyes állásfoglalás azt illetően, van-e isten, az "agnosztikus" egy ismeretelméleti álláspont, amely szerint ismeretelméleti okokból nem dönthető el az a kérdés, van-e isten, a "szekuláris" pedig az a fajta intézmény (állam, iskola, társadalom), amely nem foglal állást vallási kérdésekben annak érdekében, hogy a különböző világnézetű személyek egyformán magukénak érezhessék - tehát éppen a vallásos emberek érdeke is a szekuláris állam, mert ez az előfeltétele, hogy a lehető legszabadabban kövessék hitüket. Egy állam legfeljebb a szó eredeti értelmében "a-teista": neki nincsen istene, csak a benne élő polgároknak lehet. Egyébként ezért sem "ateisták" a diktatúrák: jellemzően személyi kultuszra épülnek, így éppenhogy van ezeknek az államoknak istenük, mégpedig a diktátor személyében.
A tudomány is hitre épül
A "hit" szót több értelemben használjuk, és valóban vannak tudósok, akik a tudománnyal úgy bánnak, mint egy vallással, de szerencsére a tudomány működése olyan, hogy középtávon sem kedvez a vallásalapításnak, mert az újabb kutatási eredmények felülírják a régi álláspontokat. Személy szerint nagyon sajnálatosnak tartom, hogy sok kutatónak valóban elég naiv elképzelései vannak az episztemológiáról (ismeretelméletről) és a nyelvről, és fontosnak tartanám, hogy a középiskola vége felé ismeret- és nyelvelméletet tanuljanak főleg azok is, akik természettudományi vagy műszaki pályára készülnek. De a kérdésre visszatérve: a tudományos típusú "hit" ("vélekedés", "elmélet" és hasonló fogalmak) egy az addig rendelkezésre álló adatok alapján képzett ideiglenes álláspont, amit utóbb adatokkal igazolunk vagy elvetjük, míg a vallásos hit azzal az igénnyel lép fel, hogy ő a végső, mindörökkön örökké érvényes bizonyosság. A "mindennapi élet" "hite" (pl. "azt hiszem, kb. 8 óra körül lehet most") is a "tudományos" kategóriába tartozik, hiszen ha nem igazolódik, módosítom.
Bizonyítsd be, hogy nincs Isten!
Bizonyítsd be, hogy nincsen sárga-lila-zöld csíkos, rózsaszín pöttyös teáskanna (a klasszikus példa amúgy Bertrand Russell láthatatlan teáskannája, amely a Föld körül kering), majd a „teáskanna” szót cseréld le arra, hogy „Isten”. – Valaminek a nemléte nem igazán bizonyítható, ellenben egy létezőnek a létezését jellemzően bizonyítani lehet.
Visszakérdezek: számodra mi bizonyítaná, hogy a te istened nem létezik?
Csak az lehet ateista, aki nem ismeri a vallást.
Ahhoz, hogy legitim módon ne higgyek abban, hogy létezik sárga-lila-zöld csíkos, rózsaszín pöttyös egyszarvú, nem muszáj zoológiából doktorálnom.
Nyilván olyan ateista is van, aki nem ismeri a vallás(ok)at/vallásodat és merő tudatlanságból és érdektelenségből ateista – de a hívők között is találsz, akik csupán azért hisznek, mert ezt szokták meg (esetleg mert életük egy gyengébb pillanatában egy vallási közösségnél találtak „otthonra”). Ha erre azt mondod, hogy dehát ezek nem igazi hívők, akkor ugyanannyi joggal én is mondhatom, hogy dehát azok nem igazi ateisták :-). Ugyanakkor sok ateistát találsz, aki alapos ismeretekkel rendelkezik nemcsak a keresztény, hanem más vallásokról és szentkönyveikről is, és sokkal műveltebb ezen a területen, mint az átlagkeresztény. Aki nyíltan vallásmentes, nagy valószínűséggel borzasztóan uuunja a megtérítési kísérleteket, mert már ezerszer hallotta ugyanazokat az érveket.
Úgy őszintén: te valóban azért választottad a te hitedet az összes többi felett, mert az összeset alaposan áttanulmányoztad és a lehető legszélesebb körű ismeretek birtokában döntöttél, vagy csak éppen az utadba kerülő vallási közösségek vagy istenek közül ez volt a legszimpatikusabb, itt fogadtak be (ha most az isteni sugallat jönne elő, mint érv: miből gondolod, hogy isteni és nem, mondjuk, sátáni?) Ahogyan a legelső kérdésben is, itt sem közted és az ateisták között van az ellentét, hanem közted/a te közösséged és mindenki más között. – Úgy érzed, túl „konkrét” hitet tételezek fel rólad? A te istened sokkal elvontabb, és nem is ez a lényeg? – Akkor is marad a kérdés: Mi alapján választottad magadnak ezt az elvont istent a többi, sokkal konkrétabb/emberszabásúbb felett?
És az erkölcs?
A vallásokkal kapcsolatban van egy félreértés, amit a vallási közösségek sem igyekeznek kellően eloszlatni: a vallás legfőbb célja jellemzően nem más, mint az üdvözülés (mennyország, 72 szűzes paradicsom, nirvána). Ennek rendelődik alá minden más, beleértve a társadalmi funkcióit is (erkölcs, vigasz, összetartozás, oktatás, szociális tevékenység): ezek a tevékenységek, viselkedésmódok arra valók, hogy a hívő istennek tetsző életet éljen és ezzel elősegítse az üdvözülését. A vallásra alapozó erkölcs ezért csak az adott hívőközösségre tud érvényes lenni. A társadalom egésze számára más, általánosabb érvényű alapokat kell kialkudniuk (az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, például), amelyeket a felekezeteknek is el kell fogadniuk (már ha a békés együttélés a cél).
A tisztességes életvitelnek nem előfeltétele a vallásos hit (úgy tűnik, az embernek biológiai hajlama van az együttműködésre, mi több, nemcsak az embernek van ilyenje, és úgy tűnik, evolóciós előnyt jelent az együttműködési képesség). Nem emlékszem, hogy Bertrand Russel vagy G.B. Shaw mondta-e (és mivel ez nem tudományos igényű fejtegetés, nem keresem meg a pontos hivatkozást :-)), hogy jó ember jót cselekszik, rossz embert rosszat, de azt, hogy jó ember rosszat tegyen, csak a vallás révén lehet elérni.
Persze bizonyára van, akit csak az istenfélelem tart vissza a bűnözéstől, de ezeket az embereket én úgy őszintén nem tekinteném erkölcsi példaképnek.
Komolyan: ha holnap arra a tudatra ébrednél, hogy nincs isten, akkor egyből rablógyilkossá válnál?? És ezért még tiszteljelek is???
Az egyházak önzetlenül végeznek társadalmi munkát, ezért nem szabad őket bántani!
Európában az egyházak jellemzően állami pénzen végeznek oktatási, szociális és egyéb feladatokat. Nálunk az állam anyagilag előnyben részesíti az egyházakat, mint intézményfenntartókat a nem egyházi intézményfenntartókkal szemben (automatikusan jár nekik olyan kiegészítő normatív támogatás, amihez a nem egyházi iskolák, idősotthonok és szociális intézmények nem vagy csak hosszas lobbizás után tudnak hozzájutni). Gyakran még a fejlődő világban végzett tevékenységük mögött is hazai közpénzek állnak, főleg ott, ahol az állam Magyarországnál többet költ fejlesztési segélyekre.
A katolikus egyháznál a szociális tevékenység kimondva is a hittérítést szolgálja, és a Vatikán illetékes hatósága meg is rótta a Karitászt és az amerikai apácák szövetségét, hogy nem összpontosítanak eléggé az evangelizációra. A budapesti koreai prédikátoroknál és az Üdvhadseregnél is a közös ima a belépő a közös kajához.
Végül: ha az önzetlenség kritériuma az, hogy nem várunk érte ellenszolgáltatást, akkor az a hívő, aki abban hisz, hogy a túlvilágon ítéletet fognak hozni fölötte és az önzetlen viselkedés megítélésében jó pontot fog jelenteni, nem tud nem önző lenni, hiszen önzetlennek látszó tevékenysége mögött önös érdek (az üdvösség elérésének a vágya) áll. Egy ilyen hívő legfeljebb azzal tud önzetlen lenni, ha valakiért olyasmit csinál, amiért meggyőződése szerint örök kárhozat (a kegyelem minden lehetősége nélkül) jár.
De Hitler/Sztálin/akárki ateista volt, és az ateista kommunisták is micsoda szörnyűségeket követtek el! – Einstein is hitt Istenben!
Ezzel az érvvel több baj is van. Előszöris: ebből ugyanúgy nem következik az, hogy minden ateista gonosz, mint abból, hogy a vallások nevében bűncselekményeket követtek el, sem következik, hogy az adott vallás önmagában és minden egyes követője külön-külön gonosz lenne. Másodjszor Hitler élete végéig a katolikus felekezethez tartozott (és a katolikus egyház soha nem határolódott el tőle, utólag sem - Hitler üdvözülhet, egy életmentő abortuszon átesett nő nem igazán), az SS egyenruhájának övcsatján az állt, hogy „Gott mit uns” (Isten velünk van), ráadásul a nácik egy vezető csoportja (Himmler körül) összeeszkabáltak maguknak valamilyen sajátos, buddhista beütésű vallást és Tibetet tartották szentföldnek (a jelenlegi Dalai láma nevelője egy Harrer nevű tibetrajongó náci volt), szóval még buddhisták is voltak köztük. Sztálinnal pedig éppenséggel minden egyházi iskola azonnali bezáratása mellett lehetne érvelni, hiszen papok nevelték, sőt, anyja papnak szánta, és lám, micsoda tömeggyilkos lett a papnevelde növendékéből. De ami a legfontosabb: amit elkövettek, azt nem ateizmusukra hivatkozva, hanem éppenhogy a magukba vetett fanatikus hitből fakadóan tették.
Ami Einstein hitét illeti: valami igen elvont istenszerűségben valóban hitt, azt viszont nagyon határozottan kijelentette, hogy „személyes istenben” (akihez pl. imádkozni lehet) nem hisz.
De még egyszer: abból, hogy xy hitt vagy nem hitt, semmi nem következik isten létét vagy nemlétét illetően!
Ha nem számít a jó vagy rossz példa, akkor miért szeretik az ateisták kiemelni az egyházak bűneit?
Leginkább talán azért, hogy rámutassanak arra, az egyházak nem olyan erkölcsbajnokok, mint amilyennek szeretik magukat beállítani, amikor arra hivatkoznak, hogy ők az erkölcs letéteményesei. Magyarán: söpörjenek a saját portájuk előtt – amíg saját házuk táján nem tudnak rendet tartani, mitöbb, szépen a szőnyeg alá söprik a koszt, ahelyett, hogy kitakarítanának, addig nem lesz belőlük hiteles példakép.
Vagy rövidebben: az egyházak álszentségére mutatunk ezzel rá: hiteltelenek. És a média és a bloggerek feladata és társadalmi felelőssége ennek bemutatása.
De kell egy biztos pont! Nem járható út az erkölcsi relativizmus!
No de melyik az a biztos pont? A Biblia tanításai? Gondolj bele, a Bibliában igen sok olyan erkölcsi tanítás is van, ami számodra is teljesen elfogadhatatlan (az Ószövetségben különösen, de az Újszövetségben is találhatsz, ha keresel). A neked nem tetsző tanításokról nagy valószínűséggel azt fogod közölni, hogy „átvitt értelemben” kell értelmezni, „nem ez a fontos”, vagy „ezt történelmi kontextusában kell értelmezni”. Csakhogy itt már te lépsz be mint olvasó és értelmező, te értelmezel/választasz egy értelmezést, és te döntöd el, mit kell értelmezni és hogyan, mit kell történeti kontextusba helyezni, illetve mi az, ami „önmagában”, úgymond értelmezés nélkül is helytáll.
Te magad is „válogatni” vagy kénytelen, és a legelső választásod az volt, hogy a Bibliát elfogadtad különösen értékes és biztos igazságokat tartalmazó könyvnek. Más vallású ember más könyvet választott, sőt, hasonló vallású ugyanannak a könyvnek más részeit emeli ki igaznak, és más részekről fogja közölni, hogy csak átvitt értelemben igaz!
És itt most a „Biblia” szó helyére bármely egyén vagy közösség szent könyvét vagy értékrendjét illesztheted be.
Az, amit te „biztos pontnak” tartasz, a te egyéni választásod, sőt, valószínűleg inkább véletlenek sorozatának eredménye, és attól, hogy a választás tényét és a saját felelősségedet a választásban elleplezed (vagy elnevezed isteni sugallatnak), még nem fogsz biztosabb alapokon állni, mint az, aki nem egy előre kiválasztott könyvből/hitrendszerből indul ki, hanem esetről esetre, az adott szituációban próbálja az etikailag legjobb döntést hozni - felelőssége teljes tudatában, azaz anélkül, hogy másra, valamilyen felsőbb hatalomra hárítaná a döntés felelősségét.
Elismerem, hogy a viszonylagosság gondolata, a bizonytalanság ijesztő lehet. De az erkölcsi relativizmust nem az ateisták, a szekulárisok vagy egyéb istentelen népek „csinálják”, hanem ez elkerülhetetlenül keletkezik abból, hogy sokfélék vagyunk, és nem mindenben értünk egyet. Még egy adott felekezeten/hívőközösségen belül sem!
A legjobb, amit tenni tudunk, hogy józan érvekre alapozva egyezkedni próbálunk, mi az, amit szinte mindannyiunk szerint feltétlenül bűnüldözni kell (ilyen jellemzően pl. a fegyveres rablás), és melyek azok a vitás kérdések (ezek legtöbbször az egyént legmélyebben érintő személyes ügyek), amelyekben nem tudunk megegyezni, és amelyek emiatt jobb az érintett lelkiismeretére bízni. Ezt illetően Paolo Flores d'Arcais úgy fogalmazott, hogy mivel a szekuláris/világi etika tisztában van azzal, hogy nincs egyértelmű biztos pont, kevésbé esik kísértésbe, hogy másra ráerőltesse döntéseit (a vallásalapú erkölcs számára ez épp azért nehezebb, mert azt hiszi, az egyetlen igazság birtokában van).
Én megtapasztaltam az Istent és ezért tudom, hogy van.
Erre talán maga Freud mondott olyasvalamit, hogy ha egy egyénnek vannak tévképzetei, akkor ezt neurózisnak hívjuk, ha egy csoportnak, akkor vallásnak. Komolyan: mi alapján tudod _biztosan_ megkülönböztetni, hogy nem hallucinálsz? És továbbá: miért igazabb a te hallucinációd, mint bárki másé?
De hát a természet/művészet stb. szépsége mögül átsejlik Isten!
Nem kell nekem nimfák létezésében hinnem, hogy élvezni és értékelni tudjam a természet vagy egy műalkotás szépségét, fenségességét. (Ellenben bizonyos istenfajták élvezhetetlenné teszik a világ minden szépségét – vannak vallások, amelyek számára a szépség, a művészet mögül az ördög sejlik át és ezért pl. le kell borotválni a nők fejét).
Isten sokak számára vigaszt jelent, nem szabad megfosztani őket ettől.
Ebből nem következik semmi arra nézve, hogy Isten létezik-e. Ha ez valakinek vigasz, eszem ágában sincs megfosztani őt ettől, amíg nem erőlteti ezt másokra, és nem gondolja, hogy ettől ő értékesebb ember (egy ateista/agnosztikus valószínűleg valahogyan úgy lesz ezzel, mint egy kerekesszékkel: adott esetben óriási segítség, de valahogyan mégis jobb, ha az embernek nincs erre szüksége). Amikor engem ért veszteség, speciel kimondottan irritált és megterhelőnek éreztem, hogy a gyászban vallásos baromságokkal (sorry, de ezt éreztem) traktálnak.
De a társadalmi összetartozáshoz elengedhetetlen a vallás, és ezért az államnak valláspártinak kell lennie!
Ez megint nem isten létéről/nemlétéről szól, és azért igencsak machiavellista, a polgárokat lekicsinylő elképezés az az ötlet, hogy az igazságtartalmától függetlenül vallással tartsuk össze (vagy sakkban) a társadalmat (l. ehhez még Marxot, aki úgy fogalmazott, hogy a vallás a nép ópiuma - ezek szerint szerinted igaza van?)! A vallás felértékelése ráadásul, ha komolyan veszik, éppen a társadalmi összetartozást rombolja, mert nagyon is megosztó tud lenni, és vérre menő harcokat is vonhat maga után. A vallás csak az adott vallási közösségen belülieket tartja össze, nem a társadalom egészét (l. még pl. Libanon és Szíria), és kiváló eszköz háborús viszályok szítására.
Erre találták ki megoldásnak az a valójában most is csupán részlegesen alkalmazott, de még így is bevált eszközt, hogy az állam kívül tartja magát a vallási ügyekből, magyarán a vallás magánügy. Persze mivel van az államnak is felelőssége a polgárai iránt, adott esetben védelmükre kell kelnie egy vallási közösség ellenében is, például amikor lelki sérültekkel élnek vissza, öngyilkosságba kergetik tagjaikat, gyermekeket bántalmaznak fizikailag és/vagy szexuálisan, vagy „csak” megakadályozzák őket abban, hogy az adott vallástól idegen álláspontokat, véleményeket megismerjenek, vagy "tiltott" tudásra tegyenek szert.
És ha mégis van Isten?
Melyik??
Blaise Pascal francia filozófus vette fel azt az érvet, hogy azért érdemes úgy élni, mintha hinnénk, mert ha mégis van Isten, mégis üdvözülhetünk. Az a baj ezzel az érvvel, hogy abból indult ki, csak a keresztény isten van/nincs (persze teológiai probléma is van az érvvel: az feltételezi, nem kell őszinte hit az üdvözüléshez). Visszakanyarodtunk az első kérdéshez: mi alapján éppen ez az isten?? Mire megyek mondjuk valamilyen keresztény felekezettel, ha utólag kiderül, hogy a húsvéti sonkával buktam el az üdvözülést?
Ateistaként, illetve agnosztikusként _definíció_szerint_ legalább abban lehetek biztos, hogy nem imádtam hamis istent! :-)