Eluana Englaro 17 éve komában fekszik, 16 éve állapították meg, hogy agyának egy része visszafordíthatatlanul elsorvadt, és évtizedes jogvita után nemrég bíróság Eluana Englaro életében tett nyilatkozataira hivatkozva engedélyezte, hogy meghalhasson. A katolikus egyház tiltakozik, és miután egy udinei klinika vállalta a hospice-feladatot, a kormány sürgősségi rendelettel próbálja megakadályozni a kényszertáplálás megszüntetését, amit az államfő azonban nem óhajt aláírni. A médiában látható képei azt a fiatal, életerős nőt mutatják, aki valahol már rég meghalt. (Hozzátartozói mindenesetre a jelek szerint nem használják fel mai, lestrapált és becsövezett testének képét, hogy szánalmat keltsenek.)
Az Englaro helyzetébe jutott emberek történetei (az amerikai Terry Schiavoé is) mutatnak rá arra, mennyire nem egyértelmű ma már, hol is húzódik a határ élet és halál között. Az orvostudomány persze bizonyos funkciókat „kipótolva” hosszabb-rövidebb ideig „életben” tud tartani egy testet. Englaronál „csak” a táplálékbevitelt kell pótolni (és a komplikációkat gyógyítgatni, például a belső vérzéseket). Egészen hasonlót tesz az orvostudomány a teljesen agyhalottaknál is, amikor életfunkcióik egy részét egy ideig próbálják fenntartani, hogy a szerveket transzplantálhassák, akiket mégsem tartanánk élőnek. Englaronak annyiban volt pechje, hogy fiatal volt, erős volt a szervezete, a 20. század végén érte a baleset, és agya egy része még működik (hány agysejtnek kell működnie ahhoz, hogy élőnek tartsanak valakit?). Így vannak, akik úgy gondolják, még él. Ő maga – sok más emberrel együtt – minden jel szerint nem így gondolta, amikor gondolkodni még képes volt.
A második vatikáni zsinat tette annak idején lehetővé (többek közt) a katolikus egyház párbeszédét más vallásokkal. A párbeszéd egyik előfeltétele, hogy nem eleve elutasítom a másikat, mert helytelenítem az álláspontját, hanem elfogadom, mint beszélgetőpartnert és elfogadom, hogy esetleg nem tudunk igazságot tenni az igazságaink között.
A kettő, Englaro sorsa és a más vallásokkal való párbeszéd találkozási pontja: az egyértelműség, a biztos pont, a kétségtelen igazság hiányával aló szembenézés.
Tudjuk a pápáról, mert e tekintetben teljesen nyílt, hogy elfogadhatatlannak tartja az „értékek relativitását”. Számára a legfőbb igazság a hit, mégpedig az ő katolikus hite, és bár valóban fontos neki az ész, az értelem, nem hagyott kétséget afelől, hogy az értelem csak akkor elfogadható, ha a hit irányítja; az értelem számára egy régi metaforát felélesztve a hit szolgálóleánya.
A pápa törekvései mind egyazon irányba mutatnak: az egyetlen igazság felé (ami magától értetődően egyben az ő igazsága). Számára a viszonylagosság és emiatt a párbeszéd is elfogadhatatlan, és ebben társai a Lefèbvre-papok, akik már annak idején is az egyetlen helyes útról való letérésnek tartották a második vatikáni zsinatot, mert párbeszédet nyitott, mert a protestánsban és a zsidóban nemcsak megtérítendő alanyt, hanem beszélgetőpartnert látott. Innen nézve az, hogy a visszafogadott papok valamelyike holocausttagadó, valóban mellékes körülmény (független attól, hogy a pápa esetleg őszintén sajnálja a vészkorszak áldozatait), ugyanúgy, mint a zsidók térítéséért való ünnepi ima vagy az iszlám leszólása miatti sértődöttség – hiszen az egyetlen, istentől való igazság mellett minden más eltörpül.
Az igazság és értékeink (a jóról és rosszról való igazság) azonban nem azért relatívak, mert úgymond elhagytuk hitünket és letértünk az egy igaz útról, hanem mert vannak élethelyzetek, amelyekben nem egyértelmű, mi az igaz/jó és mi a helytelen, amelyekben viszonylagos jókat és viszonylagos rosszakat mérlegelve és súlyozva kell mindig vitatható döntéseket meghoznunk, és ahogy a világ kinyílt, azt kell tapasztalnunk, hogy amit mi megfellebbezhetetlenül helyesnek és igaznak hittünk, az másnak ugyanolyan megfellebbezhetetlenül elfogadhatatlan. Van, aki ettől megijed, sosem kérdőjelezi meg a maga abszolút igazát, amelyet a nagyobb biztonság kedvéért istentől eredeztet, és persze mindenkire ráerőltetné, csupa jó szándékkal, hiszen ugye a másik tévedésben van. Van, aki szembe tud nézni az emberi döntések esendőségével, aki elég biztos magában és elég bátor ahhoz, hogy a másik igazságát is elismerje és nem tesz úgy, mintha az ő igazsága istentől való lenne és mindenekfölött, és a döntések korlátait vállalva elfogadja, hogy más ugyanebben a helyzetben másként döntene. A pápa nem az utóbbiak közé tartozik.